Észak helyett Dél

Noha eredetileg hét város jelentkezett, s tegnap a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagjai négy helyszín közül választottak, a világban uralkodó közhangulatnak megfelelően a szavazás tétje alapvetően az volt: Amerika mellett vagy ellen. Az Egyesült Államoknak égető szüksége lett volna az olimpiára. Elsősorban természetesen nem a tizenhat napos nagyszabású sportrendezvényre, hanem az emberiség pillanatnyilag legnagyobb tömegek érdeklődését megragadó, egyértelműen kedvező megítélésű eseményére, amelyen keresztül a házigazda a legkönnyebben, s ha ügyes, akkor a legtisztábban közvetítheti értékeit, üzenetét, identitását a világ felé.
Hiszen mi vetekedhetne az olimpia hatásával? Az Oscar-díj-átadás, a számos világszépe-választás egyike, egy segélykoncert? Egyik sem, legfeljebb a labdarúgó-világbajnokság, s nem azért, mert hazabeszélnék.
Amerika korábban négyszer volt házigazda: 1904-ben St. Louis, 1932-ben és 1984-ben Los Angeles, 1996-ban Atlanta. Ez önmagában olyan siker, mint Brazília öt győzelme a futball-vb-ken, hiszen Nagy-Britannia – mindannyiszor London – is majd csak 2012-ben jut el háromig. Az eddigi négy rendezésnek is volt jelképes mondanivalója. 1904-ben még csupán annyi, hogy a nemes eszme jusson el az Újvilágba. 1932-ben már, Amerika dicsőségét hirdetendő, Los Angeles az addigi leggrandiózusabb játékoknak adott otthont, először például ott építettek olimpiai falut a sportolóknak. A hidegháborús logika mentén, ha 1980-ban a Szovjetunió, Moszkva volt a házigazda, akkor négy év múlva mindenképpen az Egyesült Államoknak kellett következnie. Majd a pénz hatalmát rohanó mértékben mindenek fölé helyező korszellemben Amerikának azért kellett 1996-ban ismét az olimpia, mert addigra nem csupán presztízst, hanem csinos hasznot is hozott. Mit számított, hogy a centenáriumi olimpia Athénnak járt volna – a milliárdos nyereség a pocsék rendezés dacára Atlantába vándorolt. Két évtized alatt nagyot fordult a világ kereke, Amerika ezúttal favoritként is elbukott.
Az ötkarikás nyári játékokban rejlő imázsteremtő lehetőséget eddig vitathatatlanul Peking aknázta ki a legjobban. Kínára 2008-ig elsősorban mint a világot fröccsöntött műanyag termékekkel elárasztó, a környezetrombolásban élen járó, városait füstködbe burkoló, a diktatórikus megoldásokkal szakítani képtelen növekvő hatalomként gondolt az emberek többsége. Eme elnagyolt képből az olimpiának köszönhetően egyre határozottabban feldereng az ötezer éves civilizáció és a gazdasági fejlődés modern állama.
Amerika követni akarta Kínát. A hitelességét gyanús pénzügyletekkel eljátszott, az Irakba, Palesztinába, Afganisztánba demokráciát exportáló, valójában az egész földet kizárólagos érdekszférájának tekintő ország kétségbeesetten akarja újraformálni a legitimitását. Egyszerre színes bőrű, puritán, indonéziai gyerekkorának köszönhetően a muzulmán világot jól ismerő, a pénz nyelvén is értő – olyan elnököt választott, aki mindenki számára értéket közvetít, vagy legalábbis akit senki sem utasít el reflexből. Barack Obama az amerikai elnökök közül elsőként személyesen is, még ha csupán villámlátogatás erejéig, megjelent a NOB színe előtt, hogy korteskedjen hazája érdekében. „A XXI. század kezdetén a világ minden tájáról érkezett emberek által formált amerikai nemzet esélyt kér arra, hogy még egyszer bizonyítson” – így zárta a beszédét.
A NOB-ot nem hatotta meg ez az óhaj, nem hitt az ígéretnek, nem adott esélyt az Egyesült Államoknak, sőt azzal, hogy már az első fordulóban kiejtette, meg is alázta.
Amerika vesztett és nyert. A gazdag, befolyásos Észak helyett a feltörekvő Dél, Brazília, Rio de Janeiro rendezhet 2016-ban olimpiát.
Már nem egypólusú a világ.