Valahol Berlin szélén, egy erdő közepén írom e sorokat, egy tó partján álló házban, fenyőfák között. Sötétek itt a vizek, a sok ágra szakadó Spree folyóé éppen úgy, mint a tavaké, mintha csak titkokat rejtenének, a történelem és a mítoszok megfejthetetlen titkait. Innen nézve még fénylőbbnek, még vonzóbbnak tűnik a vizek világos kékje a Triglav tövében, s tudom, így éreznék akkor is, ha a piszkosbarna Duna mellett állnék. Pedig a titkok a Socaként eredő, Isonzóként az Adriába ömlő folyó mellett sem maradnak el az utazó mellől: minduntalan katonai temetőkbe, monumentumokba ütközik. Hősi halottak millióira emlékeztetnek, az értelmetlen vérontásra, amely vörössé festette a folyó vizét.
A Socától azonban most, 2009 szeptemberének egyik napfényes reggelén még messze vagyunk. Éppen kibukkanunk a Karawanken alagútból, a Száva északi ágának a Sava Dolinkának a völgyében. Olyan bővizű, nehezen hinnénk, hogy alig húsz kilométerrel vagyunk a forrás alatt. Igaz, fürge patakokból sincs hiány, a Mojstranánál beléömlő Bistrica egyenesen a Triglav tövéből hozza az áttetszően tiszta vizet. Ebből a faluból vezet a nagy hegy alá a Vrata völgye, amelyben autón egészen 1015 méter magasságig mehetünk fel, az Aljazev domig, közben megjelenik az első vízesés is, amely 52 méter magasból zuhan alá. A turistaháznál a fehér kövek között azután teljesen eltűnik a patak vize, néhány száz méteres séta végén viszont feltárul előttünk a Triglav északi fala, a több kilométer széles, majd ezerötszáz méter magas tömb mögött csak fölsejlik maga a csúcs, amely, ahogyan a neve is jelzi, három fejre emlékeztet.
Néhány kilométerrel nyugatra is egy különös, emberi fejre emlékeztető képződményre figyelünk fel, amikor Kranjska Gorából a Vrsic-hágón keresztül délnek indulunk. Huszonnégy számozott kanyart kell bevenni, amíg a hágóig érkezünk, s közben ellenállni a csábításnak, hogy túl nagy figyelmet szenteljünk a meredeken lezuhanó sziklafalak szépségének. A 2547 méter magas Prisojniknak azonban lehetetlen ellenállni. A csúcs alatt néhány száz méterrel különös, ablakszerű képződmény töri át a sziklafalat, tőle északra még különösebb természet alkotta forma: egy női fej rajzolódik ki domborműként a függőleges falon, mintha csak szobrász véste volna a kőbe. Pogány nőnek nevezik ezt a fejet, a legenda szerint jó szándékú istennő volt ő, aki segített a völgyekben lakó embereknek. Egyszer olyan fiú megszületésénél bábáskodott, aki felnőve híres vadász lett, s amikor elejtett egy aranyszarvú zergebakot, meggazdagodott. Erre a végzet másik, gonosz istene üldözni kezdte a jótevőt, aki ide menekült vissza, s kővé változott.
Van ebben a történetben valami nagyon mai, nagyon időszerű, ha a hajtűkanyarok engednék, el is gondolkodnánk a tanulságain. A Vrsic-hágóról, s a fölötte emelkedő csúcsról azonban olyan panoráma tárul a szemünk elé, hogy a múlt helyett csak erre figyelünk, még akkor is, ha két, romjaiban is fenyegető betonbunker is felidézi a sötét éveket, amikor sziklák magasából lőtték egymást az ellenfelek. Azután egy nyájától elkóborolt békés bárány béget fel a kocsi mellett, talán rászokott, hogy a turisták uzsonnáztatják, talán az idők változására figyelmeztet. Mindenesetre indulnunk kell, lefelé, újabb huszonhét hajtűkanyaron át a Trenta völgye, a Soca forrása felé. Egy kanyarban Julius Kugy, az egykori trieszti ügyvéd, a Júliai-Alpok fáradhatatlan kutatója szobra bukkan elő a fák közül, éppen jó helyen, hisz itt kanyarodik el az út a Soca forrása felé. A turistaháztól néhány száz méteres gyalogút meredek emelkedőn, azután néhány méter a függőleges sziklafalon, kötélbe kapaszkodva, s máris a forrás előtt állok – ha forrásnak lehet nevezni azt a barlangtavat, amely a hatalmas üreget kitölti, világítva a sötétben is, s olyan tiszta, hogy a mélyben, több méterrel a felszín alatt lévő sziklák is felsejlenek.
Innen, talán egészen a szlovén– olasz határon lévő Goríciáig már csak a mennyiség változik, a víz mindenütt olyan tiszta, fényes, zöldbe hajló türkiz színű marad, mint a folyó megszületésekor. Persze mindenütt fehér kövek, kanyonok, függőhidak, amelyekről lefelé a raftingosokra, felfelé a sziklafalakra lehet rácsodálkozni, vendégváró kempingek, kiadó szobák, apartmanok, körülöttük és bennük virág, olyan mennyiségben, mintha máris a napfényes Itáliában lennék. Igaz, ez is dél, az Alpok déli oldala, mintha csak összekötné a két régiót: a kedély déli, de a szorgalom, az alaposság az északiaké.
Kobaridtól néhány kilométerrel északra, Trnovo ob Sociban keresünk szobát éjszakára, ahol láthatólag mindenki mindenkit ismer, s az ajtókat nem zárják be estefelé. Reggel arra ébredünk, hogy muraközi lovak patkója csattog az aszfalton, ahogy a legelőre vezetik őket. A legelő mögött a kemping, a raftingosok egyik bázisa, itt az egyik legizgalmasabb szakasz. Korán van még, evezősöknek nyoma sincs. A folyó felett azonban már kezd felszállni a köd, a víz készen áll arra, hogy kezdődjön a nap. Feljebb a templom még derékig ködben áll, de mégis indulunk, s mire Most na Socihoz, érünk, ahol tóvá válik a felduzzasztott folyó, már teljes erővel ragyog. Ideje is, mert olyan szakasz kezdődik néhány kilométerrel távolabb, a Baca völgyében, ahol a jó látási viszonyokra éppen olyan nagy szükség van, mint jó idegekre. Az út néhol egysávosra szűkül, néhol alig fér el egymás mellett a patak, az út és a vasút.
S ahogyan kitágul a völgy a tó előtt, virágok a házakon, a házak körül, szénaszárítók, pajták, útszéli keresztek, Mária-házak, kápolnák, patakok minden mennyiségben, akárha összevont természetrajzi-néprajzi szabadtéri múzeumban lennénk, működik a látványlegelő és állandó töménységű a trágyaszag. A tó körül azután újra összeszűkül a völgy, s a víz színén olyan pontosan kirajzolódnak a karsztos mészkőfalak formái, mintha nem a látványról és annak tükréről lenne szó, hanem arról a tökéletes szimmetriáról, amelyet a kettévágott s egymás mellé forgatott márványlapok mintázata ad a velencei templomokban. Itt ered a Száva másik ága, a tavat is tápláló Sava Bohinjska, 767 méter magasan, a Komarca sziklafal tövében.
Két ága van a forrásnak, fényes, világos víz hullámzik, dübörög a kőtömbök között időtlen idők óta. Erős a hangja, de nem fenyegető. Titkokról beszél, amelyeket jó lenne megfejteni.
Pistorius
Új tervvel toborozna 114 ezer önkéntest a Bundeswehrbe a német védelmi miniszter
