Finoman áthangolt Csehov

Az évad első bemutatóját a többi színházhoz képest viszonylag korán, szeptember közepén tartotta a kecskeméti teátrum. A Három nővért Szász János vitte színre.

Hegedű helyett elektronikus gitárral jelenik meg a színpad előterében az akkor még önmagát nagyobbra tartó fiútestvér, Andrej. A hangszercsere s a látványból adódó különbség az első pillanatokban beindítja a nézőben azt az áthangolódási folyamatot, amelyet Szász János „progresszív módon” már elvégzett a darabon. A nagyon finom arányeltolódásoknak köszönhetően egyrészt egészen más tónusban szólal meg maga a mű, a szinte már Csehov által szándékoltan bárgyúvá tett „moszkvázás” nagy része ugyanis eltűnt a dialógusokból. Másrészt a jól rövidített szöveg diktálta pergőbb ritmus, Olga, Mása, Irina hangsúlyosan tudatos színpadi jelenléte (Danyi Judit, Magyar Éva és Trokán Nóra ebben a sorrendben, kitűnő játékában) valósággal lehántja a jelenetekről a némiképp ironikus optikájú provincializmust. A belső szerkezet következetes és aprólékos áthangolása, azaz bizonyos dolgok – így a már említett Moszkvába vágyódás – jelzésszerűvé, mások – Versinyin és Mása különösen szépre sikerült szerelmes búcsúja – hangsúlyossá tétele megfelelő hátteret nyújt a változásra.
Értelmesnek tűnő, helyzetüket a szokásos szólamok ellenére is reálisan látó leánytestvéreket láthatunk tehát, akik csöndes méltósággal próbálnak megkapaszkodni valami nemesnek vélt gondolatban, keresve a kitörési pontokat, miközben hol homályosabban, hol tisztábban képesek követni saját helyzetük ellehetetlenülését. Ennek következménye, hogy az eredetileg a második felvonás végéig, azaz a tűzvészig tartó részt a néző inkább tartja hanyatlásában is kedélyesnek, mint lehangolónak. A berendezési tárgyak különleges egyvelege a régi bútoroktól a szegényes konyhán, a sárgaréz vízcsapon át a fekete-fehér kistévéig az értelmezési lehetőséget napjaink és a közelmúlt felé tágítják. A történet Szász János olvasatában éppúgy játszódhat egyszerre a rendszerváltozás utáni Oroszország bármelyik korszakában, mint magyar földön, vagy egy időtlen, számos pillanatból összeálló korban. A hazai áthallás sem csak a jelenkorra vonatkozhat, a rendkívül finoman és alaposan megkomponált atmoszféra idézheti egy korábbi, a régi fényének maradványait a hatvanas-hetvenes években is őrző, a körülmények miatt dekadenciába jutó középosztálybeli nemzedék világát. Épp az említett külső körülmények szerepét erősíti feltevésünk szerint a rendezői felfogás. A nővéreket ugyanis elsősorban a rajtuk kívülálló okok gátolják bármiféle változtatásban.
Szép, nyitott és érzékeny tehát Olga, Irina és Mása, akiknél az egyénítés – veti fel a gondolatot érzésünk szerint az adaptáció – az életkori sajátosságok mellett elsősorban a különböző élethelyzetekből ered. Egy személy három lehetséges pályaíveként s tragédiájaként is felfogható tehát a rendezés. Vagy talán négy pályaívként is, ahogy azt Szász János előzetes nyilatkozatában megfogalmazta. (A szándék, amelyet ugyanitt hangsúlyozott, azaz a „negyedik nővért”, Andrejt tönkretevő többi nővér elgondolása azonban kevéssé érzékelhető a nézőtérről.)
A populáris kultúra retróvilágát idézik a felvonások közötti filmszerű címek, s a hozzájuk kapcsolódó néhány szavas kommentárok. Ezek, talán a rendező szándékától függetlenül, indirekt módon erősítik az érzelmi azonosulás lehetőségét. Akár a díszletek, akár a színészek általában arányosan szép játéka.
(Csehov: Három nővér. Kecskeméti Katona József Színház. Rendező: Szász János.)