Egyházjogilag a kapucinus rend működését VII. Kelemen pápa 1528-as bullája tette lehetővé, de 1574-ig csak Itálián belül lehetett csatlakozni a nagy hegyes csuklyát viselő szerzetesekhez. Utána azonban néhány évtized leforgása alatt Európa jelentős részén kolostorokat alapítottak. A Rajna-vidéken 1611-ben lett önálló rendtartományuk, bár az obszerváns ferencesektől teljesen elkülönülniük csak 1619-re sikerült. Mindenesetre amikor a cochemi Martin Linius 1653-ban örökfogadalmat tett, a térségben már csöppet sem voltak idegenek a Szent Ferencet igen szigorú rendtartás szerint követő, hosszú szakállú szerzetesek. Martin von Cochem a rendbe lépés után még tíz évig tanult, majd filozófiai lektor lett. Alig lehet összeszámolni, hány városban fordult meg hosszú élete alatt: lelkészkedett, térített, prédikált Trierben, Königsteinben, Dieburgban, Ehrenbreitsteinben, Bernkastelben, Günzburgban, Passauban, Linzben, Prágában és Walldürnben – ha csak a fontosabb állomáshelyeket nézzük. De ennél is nagyobb jelentőségű az irodalmi működése, hiszen könyveit még halála után sok évtizeddel is kiadták és forgatták, és nemcsak Németországban, hanem például a történelmi Magyarországon is. Martin von Cochemnek a népi jámborságra gyakorolt hatását jól érzékeltetik műveinek magyarországi kiadásai; a német mellett szlovákul és magyarul is olvashatók voltak legnépszerűbb imakönyvei, a Himmel-Schlüssel, a Goldene Baumgartel vagy A’ két atyafi szent szüzek, Gertrudis és Mechtildis imádságoskönyve.
Teológiai és lelkipásztori munkáit viszont nálunk nem nyomtatták ki, bár a XVIII–XIX. századi könyvjegyzékek és a régi könyveket őrző mai könyvtárak katalógusai szerint ezek a szakkönyvek éppolyan elterjedtek és használatosak voltak, mint Martin von Cochem jámborsági munkái. Bár a jámborsági irodalom és a teológiai szakkönyv között nem mindig lehet éles határt vonni, hiszen a látomásirodalmat is felhasználó Das grosse Leben Christi, a Medulla missae germanica vagy a szentek átdolgozott élete mindkét kategóriába belefér, és talán ennek is köszönhető e munkák számtalan kiadása. Ugyanis a valóban lelkipásztori könyvnek számító betegellátó könyv, az Infirmitatis humanae Praesidium „csak” 1686-ban, 1691-ben, 1692-ben, 1697-ben jelent meg latinul és még néhányszor németül, tehát ez a munka nem „terjeszkedett” jóval túl a századon, amelyben íródott.
Igazából e könyv elsősorban liturgikus tudnivalókat, imádságokat, áldásokat tartalmaz; viszont nemigen vesz tudomást számtalan olyan problémáról, amellyel a hétköznapi életben a lelkipásztornak szembe kellett néznie. Nincs benne szó például közegészségügyi kérdésekről, jóllehet a nagy járványok idején nem ártott volna a haldokló betegeket látogató papokat felvértezni a kor tudományos színvonalán álló tudással – még ha ez csekély védelmet nyújtott volna is. Ehhez hasonlóan bizonyos jogi ismereteket sem ártott volna a könyvbe foglalni, hiszen az Obsignatio testamenti című fejezet egyáltalán nem közjogi aktusra, a végrendelet lepecsételésére utal, amire nagyon is szükség lehetett haldoklók esetében, hanem egy, a Szentháromságot megszólító imádságot tartalmaz. Vagy egyáltalán nincs szó a könyvben a halálraítéltek lelkipásztori ellátásáról, pedig e korban ez sem lehetett ritka feladat, és a korabeli kivégzési módok ismeretében nagy szükség is lehetett az írásos támaszra. Talán éppen e hiányosságok miatt ment ki a divatból viszonylag gyorsan Martin von Cochem könyve, bár az 1692-ben Johann Melchior Bencard költségén Frankfurtban nyomtatott Infirmitatis humanae praesidium egyik példányának használatáról a könyv bejegyzései alapján 1774-ig található adat.
Az első tulajdonos 1693. augusztus 1-jén jutott a könyvhöz 15 forintért. Nevét sajnos kisatírozták, csak az RP betű vehető ki, jeleként annak, hogy az ismeretlen tulajdonos papi személy lehetett, és a mellékjeles magánhangzó alapján bizonyára magyar. A következő tulajdonos is magyar volt, az ő nevét egy későbbi pecséttel igyekeztek eltakarni, ám szerencsére nem elég sikeresen. Kaposváry Mátyás a XVIII. század első felében birtokolhatta a könyvet. Nem túl gyakori név, ezért feltételezhetjük, hogy Kaposváry Mátyás 1717-ben gróf Károlyi Ferenc – Károlyi Sándor fiának – nevelője volt, majd a Baranya vármegyei Szalánta plébánosa lett 1718-ban. Talán neki köszönhető a könyv első lapján látható, kicsit elnagyolt tollrajz, amely mintha egy rövid lábú darumadarat, az éberség és a Krisztushoz tartozás szimbólumát ábrázolná. 1732-ben a könyvnek új tulajdonosa lett, aki a hátsó szennylapon fedte fel kilétét: Peres István tamási plébános volt a possessor a pécsi egyházmegyében. Hogy mi módon került a könyv 1774-ben a pesti ferencesek könyvtárába, nem tudhatjuk. Mint ahogyan azt sem, hogy betegellátásra használták-e még ekkor Martin von Cochem munkáját, vagy csak megőrizték. Talán betegellátásra. Erre utal a szennylap ceruzás, elnagyolt, ám latin nyelvű bejegyzése: „Ó, mindenható Isten.” Mintha egy haldokló utolsó kézvonása lenne ez a sor.
origo.hu
Robbanásveszély a nyári utakon? Csak a guminyomás miatt!
