Holly vudu

Scarlett Johansson amerikai színésznő premierre érkezik. Adott egy filmsztár, akit nem csak a pop-corn függők szeretnek

Újra a nyilvánosság elé lépett hosszú szünet után a hatvanas évek ünnepelt dívája és egyik szexszimbóluma, Brigitte Bardot. A teljes visszavonultságban élő színésznő ebből az alkalomból megkérte egykori kollegináját, Sophia Lorent, hogy ha egy mód van rá, többé ne viseljen szőrmebundát. Egyelőre kétséges, hogy ennek az egyébként végtelenül tisztességes ajánlatnak lesz-e akkora visszhangja, mint mondjuk a Bonnie és Clyde című hanglemeznek, amelyet Bardot 1968-ban készített Serge Gainsbourggal. Azon ugyanis sistergett a levegő, bár a művésznő a méltán híres Je t’ aime című dal eléneklését és bájos nyöszörgéseit már nem vállalta be.
Scarlett Johanssont gyakran hasonlítják a fiatal Bardot-hoz, most pedig létrejött még egy lehetséges kapcsolódási pont. A rendkívül tehetséges és dekoratív hollywoodi színésznő elkészítette második albumát, méghozzá Pete Yorn dalszerző-, színész-, énekessel, a párhuzam tehát máris adott. A Break Up című anyag ráadásul szintén egy „szenvedélyes szerelmi történetet” dolgoz fel, a kérdés viszont ugyanaz, mint az első album esetében: miért? Adott egy filmsztár, akit nemcsak a pop-corn függők szeretnek, hanem például Woody Allen is, nyilván megfelelő nagyságú exhibicionizmussal és önmegvalósítási szándékkal megverve, az üzleti siker szintén garantáltnak tűnik, erre debütáló lemezére nem ír vagy írat magának dalokat, hanem Tom Waitst énekel, méghozzá remekül. Másodjára meg tovább farag az egóból, megjelenik egy duettlemez, ami mindössze nyolc számot tartalmaz. Ezt vagy nagyon kitalálták és felépítették, hogy ott egyen mindenkit a fene a kíváncsiságtól, hogy mi lesz már és mikor, vagy a művésznő tényleg ennyire jó arc, esetleg öntörvényű hobbista, vagy mindkettő egyszerre. Az ötlet mindenesetre Pete Yorné, de a közönség nyilván nem miatta tódul majd a boltokba. Scarlett Johansson természetesen ellenállhatatlan, a műfaji megjelölés szinte felesleges, nevezhetjük alt-country elemekkel dúsított antifolknak vagy bárminek, popzene ez a javából.
Maradjunk még Hollywoodnál és a színésznőkből lett énekesnőknél, illetve inkább azoknál, akiknél ez a nem veszélytelen kirándulás egyben akár radikális változást is jelent. Pontosabban: ha Barbra Streisand vagy Liza Minelli kiad egy lemezt, az még nem rock and roll. Ha Juliette Lewis teszi, akkor az. 1973-ban született, és elég gyorsan él. Tizennégy éves, amikor lelép otthonról és önállósodik, tizenöt, amikor otthagyja a középiskolát, tizenhat évesen bűncselekményt követ el, a vád alkoholfogyasztás. Ugyanabban az évben ott kering a körforgalomban Chevy Chase oldalán mint kamaszgyerek a Karácsonyi vakációban, majd Nick Nolte lányát alakítja A rettegés fokában, és még mindig épphogy tizennyolc. Ez már durvább szerep, a megformálás döbbenetes. A csúcspont alighanem 1994, a Született gyilkosok Maloryja. A filmet Oliver Stone jegyzi, de itt már együtt van minden, Tarantino, szürreális erőszak, mindent elsöprő zene és egy új iskola kezdete. Két évre rá még mészárol egy jót Rodriguezék kollektív elmebajában, az Alkonyattól pirkadatig-ban, de aztán egy ideig az a legérdekesebb, hogy három évet lehúz Brad Pitt-tel, mert például a Starsky és Hutchban már kevés volt a pszichopata. Jöjjön tehát a rock and roll, a vászonról a színpadra, de a karakter szinte azonos a legjobb filmes pillanatokkal.
A Juliette and the Licks két lemezt adott ki, és még a ráragasztott címkék is találóak voltak, az új Patti Smith, a női Iggy Pop. Ez év elején a főszereplő szélnek eresztette a Lickst, és a Mars Volta gitárosának aktív közreműködésével nemrég megjelent Terra incognita című albuma. Az eddigieknél sűrűbb, összetettebb anyag, néhol vad, néhol kifejezetten popos, Lewis jóval nagyobbakat énekel, mint eddig és nem csak a Janis Joplin szellemét megidéző bluesban. Nyilván új identitás keresgéléséről van szó, bolyongás az egyelőre még ismeretlen területen, egyvalami azonban világosnak látszik: Juliette Lewis harminchat éves, gigasztár már nem lesz belőle. Szerencsére. Viszont valaki megdobhatná újra egy jó filmszereppel.
Mondjuk Quentin Tarantino. Akinek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy egészen más minőséget nyerjen egy filmzenéket tartalmazó lemez, valamint hogy szinte megkedveljünk olyan műfajokat, amelyeket normális esetben határozottan visszautasítanánk. Így kerülhetett sokak látókörébe a szörf rock, a hetvenes évek mikrofonfejű funkyja vagy az addig belterjes ügynek tűnő kortárs japán tánczene. A legenda szerint a mester már a forgatókönyvet és a sziporkázó dialóguslistát is úgy írja, hogy kiteríti a nappali padlójára a gyűjteményét, rakosgatja a lemezeket, és attól lódul meg az agya. (Ez egyébként könnyen elképzelhető, csak azt a pillanatot tudom nehezen rekonstruálni, amikor megveszi őket, mondjuk egy kis jó húzós kurd halál metált, na mindegy.) Legutóbb, a Becstelen brigantyk esetében viszont némi homok kerülhetett a légkondicionálóba, az anyagot ugyanis bármelyik spanja összedobhatta volna, ha rákészül egy kicsit. Ahogy Tarantino filmjei egyre gyengültek a Ponyvaregény óta (ez persze így nagy igazságtalanság, egy zseniális dobáshoz mérni mindent), úgy a kapcsolódó válogatások is. A mostani annak ellenére, hogy akad rajta Morricone, Bowie, és Billy Preston is előkerül a süllyesztőből, inkább közepes. Vagy legalábbis nem vetjük le tőle a cipőnket. A legjobb talán az, amikor Zarah Leander nekikezd a Davon geht die Welt nicht unter című dalnak A legnagyobb szerelem című német filmből.
Pete Yorn-Scarlett Johansson:
Break Up (Warner, 2009) l l l l l
Juliette Lewis: Terra Incognita (Warner, 2009) l l l l l
Inglourious Basterds (Warner, 2009) l l l