Köznapló

Szeptember 19., szombat
Nyugati házaspárt láttunk vendégül ebédre. Többre nem volt mód, az idő szorongatta őket. Evés előtt egy óra, utána még egy fél, csak ennyi jutott beszélgetésre. Egyszer csak felálltak, beültek az autóba és elporzottak.
Nem volt meglepetés a porzó tempó, előre megírták, mi fog történni abban a tíz napban, amelyet Berlintől távol töltenek. Ulmban kezdték, egyikük cége ott tartott értekezletet, majd az európai tüdőgyógyász-kongresszus volt soron Bécsben. Este vacsora egy régi ismerőssel, másnap bevásárlás Pesten, majd koncert. Következő délben ebéd Nagymaroson nálunk, ahonnan évfolyam-találkozóra siettek. Reggel irány Burgenland, ott is találkoznak valakivel, este Haydn-koncert az Esterházy-kastélyban. Onnan beviszik Bécsbe egyik ismerősüket, majd még ugyanazon az éjszakán Berlinbe autóznak. Ki kell aludniuk magukat, mert hétfőtől konferencia kezdődik Lipcsében. Négynapos.
Eszement tempó. Illetve tán nem is annyira a tempóval van baj, mint inkább az iránnyal, amely irtóztatóan horizontális. Örökösen a távolt, a holnapot kémlelik: lesik az órát, a megtett kilométereket, fülelik, mit mond a GPS. Az időpontok kötöttek, a refrén pedig mindig ugyanaz: csak el ne késsünk, csak odaérjünk!
Ha odaigazítom mellé az érettségizett gazdálkodó életmódját, rá egy bihari faluban leltem, nem kétséges, az utóbbié emberibb. Pedig – ahogy szégyenlősen elárulta – még sose látott hegyet, és legnagyobb vágya, hogy eljusson oda, ahol láthat.
Miféle ember volt?
Egyszerű, nyugodt, magabízó. Nem érzett kényszert, hogy szaladgáljon összevissza, mint a turistának mondott izgékony hangyafajta. Tette a dolgát, ahogy az apja, a nagyapja: dolgozott a földjén, állatokat tartott, kemény munkával tett szert arra, amije volt, mégsem szidta a könnyebb életűeket. Ám hatvan felé közeledve hirtelen hiányát érezte valaminek, egy szociológus úgy mondaná: vertikális vágya támadt. Magasabbra akart nézni, mint addig tudott? Valószínű.
Aki ezt nem érzi át, már benne van a csapdában. Abba már beletáplálták, hogy csak az számít, akiről az újság ír, az a csoda, hogy az ember már ezredmásodpercet is képes mérni a sportversenyeken, meg hogy a kémrepülők légi fényképeit kinagyítva tudni lehet, mit ettünk tegnap a teraszon.
Pedig ez mind álság. Rengeteg idő, pénz és emberi fáradozás fekszik bennük, mégsem rövidítik le a mind didergetőbb távolságot lélektől lélekig. Menynyivel megrendítőbb hegyet látni az olyannak, aki addig síkon élte az életét, és nem akasztotta meg a szemét még egy kunhalom sem. Átlényegül benne minden, talán bele is remeg. Ehhez képest semmi, ha valakit kilőnek a világűrbe egy lángoló csőben. A cső nem viszi közelebb a legfontosabb kérdéshez.
Karen Blixen elmondja Afrika-könyvében, mi történt, amikor arisztokrata barátja-társa-szeretője beszerzett egy repülőt:
„Denys Finch-Hattonnak köszönhetem, ami, azt hiszem, a legnagyobb, a legmámorítóbb öröm volt az életemben a farmon: hogy repülhettem vele Afrika felett.” Egy alkalommal, amikor leszálltak, odament hozzájuk egy öreg bennszülött. „Nagyon magasan voltatok – mondta –, nem is láttunk benneteket, csak a gépet hallottuk dönögni, mint valami méhet. Ráhagytam, hogy valóban nagyon magasan jártunk. – Láttátok Istent? – kérdezte. – Nem, Ndvetti, nem láttuk Istent. – Aha, akkor mégsem voltatok elég magasan – jegyezte meg. – Hanem azt mondjátok meg: feljuttok-e valaha olyan magasra, hogy lássátok? – Nem tudom, Ndvetti – feleltem. – Hát te, Bedár – fordult Denyshez –, te mit gondolsz? Feljutsz-e elég magasra a gépeddel, hogy megláthasd Istent? – Erről sajnos fogalmam sincs – felelte Denys. – Hát – mondta Ndvetti –, akkor meg nekem arról nincs fogalmam, minek röpködtök egyáltalán” (Gy. Horváth László fordítása).
Erről van szó. A fölösleges röpködésről.
Az ember megkonstruálta az autót, a repülőt és számos olyan eszközt, amelyek túllépik a szervezet sebességnormáit, de ez tán a kisebbik baj. Ám a sebességmánia véget vet annak is, amiért századokig jó volt útra kelni: a gyönyörű különbségekről beszélek. Ez lassan megszűnik. A világ nagy része egyformásodott, unalmassá vált. Az utazásból „közlekedés” lett, és a megérkezés valahová többé nem ejti ámulatba az embert.
Ugyanazok a reklámok fogadják, ugyanaz a jobb vendéglők kínálata. A férfiak nagy része európai ruhában falangál Kínában, Iránban és Afrikában ugyanúgy, az úton lévő ügynökök és kereskedők a portás nyakkendője kötéséből tudják, hogy szállodai szobájukban az ágy a szobaajtótól balra vagy jobbra lesz majd.
A bihari gazdaember nem kuncsaftja az idegenforgalomnak, és nincs haszna belőle a kongresszusturizmusnak sem. Van viszont egy nagy képessége, ami a röpködőkből nagyjából kiveszett: a gyermeki öröm. Csodálkozó tekintete szűz harmattal hinti be a hétköznapok tárgyait. Ettől azok megszépülnek, és ebben a világ Teremtőjének alighanem öröme telik.
Talán megütköznek, ha elárulom: hálás vagyok a világválság arc nélküli kirobbantóinak. Eddig azt hittem, a „modernek” a nyakunkon fognak ülni az idők végezetéig, akkora a túlerejük. A hagyományosok gyöngécske szabadcsapatai próbáltak ellenállni – kevés sikerrel. Most kiderült, hogy az aszfaltozott útnak vége: döglődnek az autógyárak, sorra csődöt jelentenek a légitársaságok. Mind többen fogják észrevenni, mert újra a földön kell járniuk, mennyien vannak, akik soha nem láttak még hegyet.
Bizakodhat a gyalogvilág. Van remény.

Szeptember 21., hétfő
Lesétáltam a két Maros közti laposra. Keskenyek a parcellák, sokat fölver a gaz, de némelyiken szinte leroskadnak a fák a bő termés alatt. A fű is terítve almával, és itt-ott, mintha gúnyolódna a lepottyantakon, lilán kacag ki a zöldből az őszi kikerics.
Lehajolok egy almáért, megtörlöm a nadrágom szárában, beleharapok. Sóvári fajta, öreg fán termett. Már csak elvadult kertekben találni ilyet. Ízétől s a mézben úszó őszi tájtól szinte a paradicsomban érzem magam. Egy hang ugyan szólongat belül: mit töltöd itt az idődet haszontalanul? Írnod kéne, az a dolgod. Bolond vagy, felelem. Már Lao-ce tudta, pedig régen élt: „Aki nagy-hamar eredményt akar, / övé a kudarc; / de aki előre gondol a végére, / nem éri kudarc.” Én nem gondolok se előre, se hátra, leheverek a fűbe, és nézem a szeptember végi eget. Eszembe jut a Petőfi-vers, sorait félhangosan morzsolom a fogam között, de félbeszakítja egy hajó kürtje a Duna felől.
A hátam mögül később másféle zajt hallok: biciklik küllői közt surrogó fű zaját. Egy férfi és egy nő közeledik. Arcuk színe és kezük formája elárulja, parasztemberek. A kormányon billegő vödör láttán felülök, ne lássanak henyének, de nem törődnek velem. Épp csak köszönnek, s már mennek is tovább. Nem messze megállnak, leveszik a vödröket, hallom, almáért és körtéért jöttek. Talpra szökkenek, nézem őket, ők is engem: ilyenkor már nem kell sok a beszélgetéshez.
Miért hagyják a gyümölcsöt annyian a fán?, kérdezem. Miért, mit kéne csinálniuk vele?, kérdez vissza az asszony. Nem veszik át sehol. Amíg megvolt a szörpüzem Szobon, átvitte az ember, és rögtön fizettek érte. De ma már a málna sem kell. A híres marosi fajtából, amelyik elállt akár tíz napig, alig lát néhány tövet. Egy öreg néni kínlódik vele arra a füzek felé, de rajta kívül már senki. Ő az utolsó. A többiek új fajtákat telepítettek. Biztosan ismeri. Azt a szőrös vackot. Két nap után rá se lehet ismerni: összeesik. Nem érdemes itt csinálni semmit. Kádár idejében hét átvevőhely volt Maroson. Tudja, most mennyi van? Egy se. Így vagyunk. No, de nekünk mennünk kell. Isten áldja…
Hogy kit és miért áld, nem tudom, de az asszony köszönése után más lett a táj. Látni véltem a telet, a didergést, a fölrebbenő verébcsapatra ínséget hozó januárt.
Odébb gazt éget valaki, a felszálló füst elém idézi a makk ászt. Két fajtáját ismertem: egyiken rőzsehordó asszony melegszik a tűznél, a másikon egy szakállas vadász. Nem tudom, miért jutott eszembe róluk, hogy jó volna valakitől megvásárolni egy öreg almafát. Nem többet, csak egyet. Ápolnám, babusgatnám, ahogyan anyámat szerettem volna. Nem hagyta. Félt elárulni a gyengeségét, s én tapintatból nem erősködtem. Hibázott ő is, én is, és az ilyen hiba helyrehozhatatlan.
Kárpótolni akarom magamat egy öreg fával? Igen. Végre lenne nekem is egyfajta kárpótlásom. Ilyen.

Szeptember 23., szerda
Megszereztem Kabír könyvét, száz gyönyörű himnusszal benne. A nagy misztikus Benáreszben született 1440 körül, s állítólag 120 évig élt. Egyszerre volt hindu és muzulmán. Szemében egyenrangúak voltak a jóga és a szufizmus misztikus gyakorlatai. Mohamedhez hasonlóan tintát sosem érintett a papiroshoz, himnuszait követői írták le.
Hatása Indiában máig eleven.
Egy haditudósító számolt be arról, hogy a világháborúban az indiai katonák szabad idejükben vallásos himnuszokat énekeltek, többek közt Kabír szövegeit. A könyv lektora a moszkvai repülőtéren Kabír-verseket olvasgatott. Meglátva a könyvet, odalépett hozzá egy indiai fiatalember. Koppenhágában tanult, és örömében rögtön énekelni kezdte Kabír egyik himnuszát.
Szerelmes költészet, amelynek tárgya maga Isten? Sejtekig hatoló hit nélkül ez elképzelhetetlen.