Köznapló

Szeptember 24., csütörtök
Színes prospektust találtam a kamra polcán Szerbiáról. Egyik turizmuskiállításon kerülhetett a kezembe. „Mit der Donau durch Serbien” – ez áll a német nyelvű füzet tetején. Sok a kép benne, arra csábítanak, hogy legyen kedvem bejárni a Duna menti Szerbiát. De mert a kép szöveg nélkül talajtalan, olvasni kezdtem hát, mit írnak a Délvidékről, a Bácska múltjáról.
Nos, jószerivel semmit. A Bácska szó nem is szerepel a leírásban, arról meg, hogy ez a táj, le Újvidékig, ezer esztendőn át a Magyar Királyság része volt, a prospektus szerzője hallgat, mint a sír. Apatin fő nevezetessége az 1756 óta működő sörfőzde; a zombori egyházközség épületében látni Szerbia legnagyobb méretű – 28 négyzetméteres – olajképét, és kitűnő az errefelé harcsából készített „paprikasch”.
Jó, akkor lássuk Újvidéket.
A bevezető sorok a város gazdag kulturális múltjáról szólnak. 1810-ben alapították a helyi gimnáziumot, innen való Európa legrégibb irodalmi folyóirata, a Letopis, megtekintésre érdemes a Vojvodina múzeum, 80 ezer forintért Újvidék 1748-ban megkapta a bécsi udvartól a szabad királyi város címet. Hogy akkor se önálló, se királyi Szerbia nem létezett, és fejedelemségről is csak 1817-től írnak a történelemkönyvek? Aki nem hiszi, járjon utána.
Értem én a kínt, és átérzem, hogy az utódállamoknak ködösíteniük kell Trianon dolgában. Vagyis ajánlott a múltat függöny mögött átszabni, és csak akkor praktikus előállni, mikor az ajándék országrészek már benne vannak az arany blondelkeretben, még ha lötyögnek is benne.
Hogy még sincs rendben ez a módszer, vagyis az, hogy a história régi lapjait a győztes kitépheti, és vadonatújat írhat helyettük, arra egyre több a példa. Immár nyíltan szólnak a megalázott és megszomorított népek vezetői, hogy ezen változtatni kell. Egyelőre csak a bátrak mernek szólni.
Például a líbiai elnök.
Az ENSZ közgyűlésén egymilliárd afrikai nevében beszélt, és beszéde közben összetépte a világszervezet alapokmányát. Meddig kell tűrni, kérdezte, hogy Afrikának – egy egész kontinensnek – nincs helye a Biztonsági Tanácsban? Hogy olyan államoknak van vétójoguk, amelyek 64 éve győztek egy háborúban, és mi az, hogy a régi gyarmatosítóknak eszük ágában sincs kártérítést fizetni pusztításaikért?
Másnap az jelent meg a világlapokban, hogy ez a bohóc, ez a Kadhafi megint vadakat mondott.
Nem mondott vadakat. Ma még csak az irritáló alapokmányt tépte szét egy volt gyarmat vezetője. Holnap egy másik majd a térképet tépi szét. Azt, amelyre vonalzóval húzták a nagyhatalmak a határokat, tekintet nélkül az ott élők miféleségére. Sokba fog még kerülni az a vonalzósdi. Maga a térkép táplálja ezt a gyanút.
Mit látunk rajta? Idegesen rángatózó országhatárokat. Ugyan egyeznek-e a kultúrák határaival? Az ott élő népek elhelyezkedésével? Alig. Hát akkor?
Ismereteim szerint földrajz címen jelenleg történelmet, gazdaságtant és ökológiát tanítanak szerte a világon. Holott a tájak arcát nem csupán a fentiek és az időjárás befolyásolja. Az ott élő népek kultúrája legalább annyira. Mutasd, mit építettél, megmondom, ki vagy. A Kárpát-medence utódállamai azért vannak bajban, mert amit mutatnak, nem ők építették. Átkeresztelhetnek városokat, mondhatják a fejedelemre, hogy Frantisek Rakoczi, attól még nem az övék. Más módszer a törököké. Ők az időjárásnak adták át kezelésre Anatólia görög emlékeit, tartsa karban a nap, a szél és a hó az ókori és újabb kori épületeket.
Pár éve bizakodva figyeltem a Helikon Kiadó vállalkozását. Atlaszokat adott ki, különböző kultúrák atlaszait. Az Andromeda Oxfordtól vették át, de ez cseppet sem kisebbíti az adaptálók érdemeit.
Sorra jelentek meg a középkori Európa, a római világ, Mezopotámia, az ókori Egyiptom, a keresztény világ, az iszlám világ, a kínai világ, majd az európai kontinens markánsabb kultúráinak atlaszai. Megvásároltam én is néhányat, nem győztem ámulni nagyszerűségükön. Üzengettem fűnek-fának: okvetlenül tegyetek szert néhányra, de átütő sikert nem arattam. S abban is naiv voltam, mikor azt hittem, felbuzdulnak a kultúrgeográfusok, s a példa nyomán elkészítik a magyar világ atlaszát. Príma segédanyaga lehetett volna a történelemtanításnak – mindmáig nem lett az.
Szabó Zoltán Szerelmes földrajzával szoktam vigasztalni magam, bár ő főleg azt fürkészte, képesek voltak-e íróink belakni az akkor még egy kézben lévő Kárpát-medencét. Az eredmény elég lesújtó volt: csak Jókainak sikerült otthon lennie Magyarország minden táján. (És ez máig nem változott, vagy ha igen, csak rossz irányba.)
Nem kéne végre kultúrföldrajzot is tanítani, urak és elvtársak?

Szeptember 25., péntek
A művészetben fontos a biológia is. Az alkotó biológiája. Miért mondom ezt? Mert láttam a Várban Losonczi Miklós képeit. A festő 105 éves, és amit kiakasztott a falra, az elmúlt öt évben festette. Van egy ciklusa, kilenc képből áll, Örök visszatérés a címe. Álltam előtte, s pár perc után, ahogy reggel a jóga légzőgyakorlatai végén szoktam, nagy tisztelettel fejet hajtottam. Amit a kilenc kép mutatott, egyetlen szóban összefoglalható: igen. Honnan veszi az erőt, amely sugárzik a vásznairól?
Ugyanez jut eszembe, ha Joó Lászlóra gondolok. Az egykori színész a hatvanas években odahagyta a pályát, ma már túl van a kilencvenen, de fütyül rá. Szavalóesteket tart, autót vezet, jár az érdi uszodába, nemrég megírta az élettörténetét egy pályázatra. Burokban születtem, ez a címe. Tényleg ennyiből állna? Burok vagy nem burok? No, majd elolvasom.

Szeptember 26., szombat
Kiradírozta az MTV alelnöke a Nap Tv reggeli műsorát. Nem ok nélkül. A Nap-kelte maga volt az unalom, egyszínű, szegfűszagú unalom. A poros stúdióban elporosodott politikusok váltogatták egymást reggelente: Lendvai Ildikó, Juhász Ferenc, Draskovics, Kiss Péter, újabban Oszkó és Mesterházy, és mindig, mindig ugyanazt mondták. Ilyen gyönge szakma ez a politika, hogy kvalitás nélkül is a spiccre kerülhet valaki? – merengtem a szürke figurákat nézve. Ehhez jött még, hogy az elvtársak úgy kezelték a Nap-kelte stúdióját, mintha a pártház egyik szobája lenne. És ezt sózta ránk Gyárfás. Már bocsánatot kérek, de ezt nem. Tessék dolgozni, és nem folyton a reklámbevételekre sandítani.

Szeptember 29., kedd
Bármikor ott jártam, azt láttam, az oroszok olvasnak. Utcán, buszon, a metrón, elmélyülve olvastak. Nem újságot – könyvet. A rádió moszkvai tudósítója tagadja ezt. Állítja, hogy az oroszok már nem olvasnak. Én Szőke Katalin kitűnő könyvének (Álommúzeum) jobban hiszek. Mert mit mond a szegedi egyetem docense? „Az orosz városkép mindmáig elválaszthatatlan része az olvasó ember.” A kulcsszó: mindmáig.
Szőke Katalinon kívül hiszek még Brodszkijnak, a Nobel-díjas orosz költőnek, őt sok más mellett egy esszé részlete képviseli a könyvben. A moszkvai tudósító régi ember, akkor tanult a Lomonoszov Egyetemen, amikor Brodszkijt lecsukták Brezsnyevék, és az akkor megfelelni akarók nem olvastak ilyesmiket. Itt a lehetőség, hogy pótolja: „Létezik egy másik Pétervár is, az orosz költészet és az orosz próza alkotta város. Itt ezt a prózát állandóan olvassák és újraolvassák, a verseket kívülről tudják, igaz, azért is, mert ha egy gyerek el akarja végezni a szovjet iskolát, be kell magolnia őket. Ez a magolás is erősíti a város jelenlegi státusát és helyét a jövőben, hiszen amíg létezik az orosz nyelv, ez a magolás változtatja át a szovjet iskolásokat orosz emberekké.”
Ezt a magolást a magyar politikai élet általam legkártékonyabbnak tartott embere, Magyar Bálint élesen ellenezte. Ez az egyik ok, amiért is a mai iskolás alig tud idézni világnagy költészetünk remekeiből. Nyelvkészségük és sok egyebük bánja, s a következmény? Sokuk se írni, se olvasni nem tud rendesen, folyamatosan beszélni szintén nem – ide juttatták őket a nevezett úr reformjai. Magyar Bálint előbbre valónak tartotta a diák jogait a diák tudásánál, ő volt, aki javasolta, a tanár ne szólhasson a szülőnek, ha a gyermeke kábítószerrel él. (Nem kéne felejteni!)
Nemes Gábor tudósító egy ideje az anarchia híve. Ennek okán ritkán ért egyet Putyin dolgaival. Nem tetszik neki a rend, amelyet elnökként megteremtett, se az a helyreállított tekintély, melyet a vodkapárti Jelcin a földig rombolt, se Hodorkovszkij bebörtönzése, aki meg akarta buktatni, s pláne nem a nemzeti büszkeség, amely végre kiegyenesítette az oroszok gerincét a bolsevikok nyolc évtizede után.
Miből következtetek arra, hogy Nemes így gondolja? Sok más mellett abból, ahogy az oroszok olvasási kedvének gyöngüléséről beszélt. Nincs egyedül a rádió tudósítói között. Bővül és szélesedik „a dögöljön meg a szomszéd tehene” mozgalom. A tudósítók nagy (kár)örömmel számolnak be a világ erkölcsi, kulturális és gazdasági bajairól, és elhallgatják mindazt, ami arrafelé jobban működik, mint nálunk. Így terjesztik a ragályt, amit nem lehet szérumokkal gyógyítani: a kollektív pesszimizmust.
És mert az olvasással kezdtem, hadd emlékeztessek arra, amit Moldova sokáig emlegetett. Hogy 1990-ben várta, mikor veszik elő a magyar írók fiókba szorult kézirataikat, amelyeket Aczélék nem akartak kiadni, s amiért oly sok irodalmi sírás-rívást hallott az ember. Mi volt a magyar írók fiókjában? Semmi.
Az oroszoké tele volt. A festők műtermei ugyanúgy. Láttam a képeiket Berlinben. És olvasom jobbnál jobb könyveiket azóta is – a magolós nemzedékét.
Van, akinek hit jut, van, akinek csodák. És vannak, akik az útszélről kiabálják, hogy egyik sem létezik.
Sajnálnivalók.