Már megint ugyanaz

Az ifjúsági rendezéseiről híressé vált Vidovszky György állította színpadra ismert kamaszszínészeivel a Bárkában Márai fiatalokkal foglalkozó egyik regényét, a Zendülőket. A mű, amelyet a szerző egy évvel a halála előtt átdolgozott, a második világháború előtt került először az olvasóközönség elé. A színpadi változatot Gyarmati Kata írta.

Márai ifjúsági regényciklusának első darabja, a Zendülők az idősorrendet felborítva, retropektív módon idézi fel a nagyrészt előkelő vagy legalábbis jómódú családból származó fiúk különös barátságát. A városon túli elhagyatott házban rendszeresen találkozó bandatagok gyermekkorukat meghosszabbítandó szándékosan fricskázzák egyre veszélyesebb módon a felnőttek társadalmát. Lázadás ez az első világháború idején a megállíthatatlan tömeghalált, a lövészárkok kegyetlenségét hazudozással, képmutatással kendőzni kívánó világgal szemben. A kamaszok szaporodó bűnei, a közéjük keveredő, pomádészagú táncos-komikus erkölcsi rombolása a pragmatikus hidegséggel tervező zálogos markába adja őket, nyilvánvalóvá téve: kezdettől fogva a felnőtt-társadalom részei voltak. Ehhez társul a tragédia: az alsóbb néposztályból származó fiú napfényre jutó árulása és öngyilkossága.
Az adaptáció lineárisan tárja a néző elé a cselekményt, ez a megoldás viszont olyan leegyszerűsítésekhez vezet, amelyek óhatatlanul elvesznek a regény feszültségteli atmoszférájából. A színpadi játék ritmusát megtörik a zavaros-misztikus önvallomásos betoldások, a hosszúra nyújtott, érzelgősségbe átcsapó párbeszédek, a túlzásokkal félrerajzolt jelenetek; úgy tűnik, Vidovszky ifjúsági színészeinek is túl nagy falat egyelőre a Zendülők hőseinek hiteles hús-vér megjelenítése. (A legjobban a zálogban utazó Havast alakító Gados Béla játszik, helyenként Csortos testtartását és hanghordozását kölcsönvéve, de figyelemre méltó Tamási Zoltán fanatikus asztalosmestere is.) A regény egyik kulcsjelenetének számító, a kiöregedett perverz színházi ripaccsal (Kardos Róbert) töltött, hajnalig tartó részeges orgia unalmas, néhol bántóan nevetséges.
A rendező nem lép tovább, korábbi fordulatait ismétli erőtlenül, újító fantázia nélkül. A faládák a szokásosak. Olajoshordók, vascsövek most ugyan nincsenek, de obligát módon van egyenruha, gyertya, részegeskedés és sok limlom. Nyilván nem csak a kellékek azonossága vagy kísérteties hasonlósága kelti fel a nézőben az érzetet: Vidovszky már megint ugyanazt vitte színre, igaz, más történet ürügyén. Lehet a szerző Simon Stephens, Ödön von Horváth vagy Márai Sándor, felsejlik mögüle az egy kaptafán elgondolt s gyártott, egyre sablonszerűbb kész portéka. A képlet egyszerű: adottak a szélsőséges körülmények között élő, szájhős kamaszok, akik bandába szerveződnek, s időnként nyers kegyetlenséggel viseltetnek környezetükkel szemben, ugyanakkor szeretethiányban szenvednek, a szülők egy része szadista, alkoholista vagy egyéb lecsúszott elem. Az adódó megoldási lehetőség tragédiához vezet, amelyhez gyakran szexuális rontás is társul. Ezek után valaki öngyilkos lesz (Zendülők), vagy a szerelmi légyott alatt megöli társát (Istentelen ifjúság), esetleg a pornófelvételek készítésére beszerzett videokamerában megbotolva kiesik az ötödik emeletről, és szörnyethal (Lila története). Kétségtelen, hogy Vidovszky rendezései fontos társadalmi kérdésekkel foglakoznak. A nemes szándék azonban többszörös ficammal jut a nézők elé, s ez lényegtelenné teszi a jobbítási szándékot. A rossz ritmus, a penészes vulgárfreudizmussal nyakon öntött pszichologizálás, a primitív, kiszámítható lélektani fordulatok a minőségi továbblépéstől fosztják meg az egyébként tehetséges társulatot s a rendezőt is, akinek eddig talán ez volt a leggyengébb munkája.
(Márai Sándor: Zendülők. Bárka Színház. Rendezte: Vidovszky György.)