Már nem akarom megváltoztatni a világot

Mit jelentett a dzsessz a rendszerváltás előtt, és mivé lett? Több-e, mint egy szűk réteg kedvtelése? A dzsessz korunk népzenéje? – tették fel a kérdést a Jazz és identitás címmel rendezett konferencia résztvevői nemrég a Goethe Intézetben. Amit ő játszik, hitvallás. Önmagában megálló felelet. Útkeresés, dzsessz és bartóki hagyomány. Dresch Mihállyal találkoztunk.

Hogyan emlékszik a rendszerváltás évére?
– Akkor már tíz éve zenéltem, együttesem is volt. Minden pénteken játszottunk a Bem rakparton. Nem hagyományos dzsessz volt, mégis lassan hírünk ment a szakmában. Országszerte hívtak fellépni művelődési házakba. Aztán jött 1989. Hirtelen felfordult minden. Tele voltunk reménnyel, hittel, hogy ha megnyílnak a határok, mi is képesek leszünk alakítani a világot. A zenei életben is érezni lehetett a változást. Sorra alakultak a kiadók, megnyíltak a csatornák külföld felé. Azonnal jöttek a pozitív visszajelzések.
– A dzsessz a szabadságot jelentette számomra, egy lengyel számára, aki kommunista országban élt. A dzsessz a nyugati kultúrával, a szabadsággal, a más életformával volt egyenlő – emlékszik vissza a vasfüggöny mögötti időkre egy lengyel dzsesszista, Tomasz Stanko. Itthon mit jelentett a múlt rendszerben dzsesszt játszani?
– A dzsessz annyira periférikus műfaj volt, hogy azt csinálhattunk, amit akartunk. Nem szólt bele senki. A szabad önkifejezésben kétségtelenül volt némi ellenattitűd. Voltak zenészek, akik lojálisak voltak a rendszerhez, ezért legalábbis a tűrt kategóriába estek, míg Szabados György például ellenzékbe szorult, dzsesszberkeken belül is. 1989 egyeseknek fordulatot hozott, másoknak nem. Én jártam az utam tovább, ugyanabban a mederben. A lényeg nem változott. A dzsessz is része annak az univerzális zenei nyelvnek, amely végső soron egyetlen üzenetet igyekszik közvetítetni; valami tiszta, meleg, szeretetteljes érzést. Amikor mezőségi, magyarpalatkai zenekarokat hallottam játszani, csak ültem és hallgattam; a táncrend végére valami csendes nyugalom fogott el. Úgy éreztem, mintha kisütött volna a nap. Ehhez képest úgy érzem, mellékes, épp milyen rendszer határozza meg a hétköznapok feltételeit.
– Húsz éve mindenesetre egy másik. Mit hozott az elmúlt két évtized?
– Új belátásokat. Már nem akarom megváltoztatni a világot. Kisebb léptékben gondolkodom. Azt tapasztalom, hogy főleg a fővárosban uralkodóvá vált az emberek között az ellenséges attitűd. Szeretném, ha túl tudnánk lépni ezen. Egyszerűen értelmetlen. Nekem éppúgy szükségem van a napsütésre odabent, mint másnak. Mindig tudatosan viszonyultam a zenéhez, de a koncerteken ma már kifejezetten törekszem arra, hogy közvetítsem azt a megragadhatatlan érzést, ami a zene által feléled bennem.
– Választhatta volna a népzenét, mégis a dzsessznél kötött ki. Miért?
– Kamaszkoromig fogalmam sem volt róla, hogy létezik a világon dzsessz. Vidéken nőttem fel, tévénk sem volt, néprádión nevelkedtem. A zene nekem sokáig egy kis község, Földes három-négy parasztbandáját jelentette. A vasfüggönyön túl ekkor már John Coltrane volt a minden. A gépipari szakközépben aztán jött a rock, a beat, s egy zenerajongó osztálytársam egyszer hozott egy kazettát; dzsessz volt rajta. Olyat éreztem benne, amit semmilyen más stílusban nem találtam. Végleg eldöntöttem, hogy zenész leszek. Akkor még nem tudtam, hogy a dzsessz talán az egyik legszemélyesebb az összes műfaj közül. Olyan mély, személyes indíttatás kell, hogy megteljen tartalommal, amiről kamasz fejjel épp csak sejtésem lehetett. Ebben az időben már fellendülőben volt a táncházmozgalom, én is eljártam. Újra megtalált a népzene. Még ha tudtam is, hogy a dzsessz eredendően a feketék kultúrájában gyökerező, technikás, önálló szabályokkal rendelkező műfaj, ez a része nem izgatott. Miközben a szaxofon érdekelt, az érzékeim a népzene felé tereltek.
– A dzsessz és a népzene társításából Szabados Györggyel közösen műfajt teremtett: az etnodzsesszt.
– Szabados György zenéje egy szuverén egyéniség személyes megszólalása. Önálló univerzum. Éppúgy, ahogy a bartóki hagyományhoz, különböző mélységben lehet viszonyulni hozzá. A saját zenémet sem tartom műfajteremtőnek. Egységben gondolkodom. A dzsessz lényege a személyes identitás keresése. Egy klaszszis szaxofonos, David Murray mondta egyszer: a zenében mindenki a saját bluesát keresi. Zenélés közben az ember szabad. Ünnepelheti a lelkét, az Istent, imádkozhat. A zene, a dzsessz megajándékoz azzal, hogy mindezt képes befogadni és közvetíteni. Végtelen tér, amelyben az ember szabadon bolyong, önmaga után kutatva.
– Legutóbbi lemezén (Ritka madár) például Indiában. Mi vezette el az indiai zenéhez?
– Tévében hallottam egyszer pakisztáni zenét. Megragadott a benne rejlő ritualitás. Csak tiszta rendben élhető át olyan felszabadulás, mint a szakrális zenében; a szufik szerint a furulya hangján Isten lelke szólal meg. Mélységében nem ismerem az indiai kultúrát, mégis szerettem volna kapcsolódni hozzá. Ajándékba kaptam egy könyvet; jógáról szólt. Már az előszó elgondolkodtatott. Az ember csaknem minden tettével a lelke templomát, a saját testét rombolja, míg az isteni erő minden pillanatban azon van, hogy a romokat helyreállítsa. A Prana című felvétel tisztelgés az indiai kultúra előtt – magyar népzenei motívummal indítva. Így szólalt meg bennem.
– Külföldön emlegetik és egyre inkább keresik az etno-dzsesszt, a gipsy-dzsesszt. Létezik egyáltalán olyan, hogy „A” magyar dzsessz?
– A rendszerváltás óta annyi hatás éri a dzsesszt is, hogy korai lenne erről beszélni. Minden zenész leginkább a maga útját járja, idő kell, mire kialakul a közös nevező, amely alapján a magyar dzsessz képes lesz önálló kulturális egységként meghatározni magát. Ma is érződik a táncházmozgalom megtermékenyítő hatása; a népzenei gyűjtés eredményei nélkül el sem tudnám képzelni a dzsesszt. Egyedi felelősség és döntés kérdése persze, ki mennyire építi be saját zenéjébe az öröklött hagyományt.