Amikor ránéztem a kéktúra kettes számú szakaszára, a Sárvár és Sümeg közötti rész térképére, hamar megállapítottam, hogy sok izgalmat nem kínál ez a táj. Egyenes turistautak, sokszor aszfalton, derékszögű kanyarokkal, minimális szintkülönbségekkel, különösebb látnivaló vagy egyéb érdekesség (barlang, szikla, vár, kilátóhely) nélkül. Így aztán adódott a kérdés, hogy miként tehetjük önmagunk számára érdekessé ezt a 72,3 kilométert. Tulajdonképpen az alapcél meg is adta az izgalmat, ugyanis elhatároztuk, hogy az első napon teljesítsünk ötven kilométert. Bár képességeinkhez mérten magasnak tűnt a léc, már csak azért sem látszott elérhetetlennek, mert keveset kellett felfelé bandukolni, és az időjárás is kegyes volt hozzánk – az őszi időpont dacára olykor még túl melegünk is volt.
Túránk tehát Sárvárról indult, a kék jelzés elhalad az épségben megmaradt Nádasdy-vár mellett, majd a város szélén a vadregényes csónakázótavat, később a Rábát szeli át. A hátra lévő hetven kilométer két viszonylag eseménydús tájékot ígér, közülük az első a Gérce és Káld közötti Farkas-erdő, ahol megtalálható egy házaspár kemence alakú sírja, ahova egy falubéli hölgy elmondása szerint még a kutyájukat is eltemették. Egy kilométerrel később pedig egy 1995-ben kidőlt, 300 éves kocsánytalan tölgyfát találunk, ami amellett, hogy szép, igazi különlegességnek is mondható, banyafának becézik. Szintén a Farkas-erdőben történt, hogy helyi favágók el akartak küldeni minket az „országos rózsaszínre”. (Értsd: a gyanúsan általuk kivágott kék jelzést keresvén csak annyit tudtak segíteni, hogy merre vannak rózsaszín pöttyökkel jelölt fák.)
A másik híresebb hely a Szajki-tavak vidéke, kár, hogy ebből gyakorlatilag semmit nem láttunk, mert mire odaértünk, besötétedett. Ekkor már túl voltunk 44 kilométeren, jó néhány végeláthatatlan egyenes szakaszon, sok aszfaltozáson, három csöndes falun, de az ötven kilométeres elhatározásunkból nem engedtünk, még ha a testünk mást is kívánt. Kemény volt a vége, de megérte, ahogy átléptük a képzeletbeli határt, diadalittasan letelepedtünk, elfogyasztottuk vacsoránkat, s hamar bebújtunk hálózsákjainkba.
A másnapra maradt 23 kilométert már könnyebben teljesítettük, bár levezetésnek azért nem mondanám, főleg, hogy néhol a hanyagul felfestett jelzések miatt kellett idegeskednünk. Sokszor az jelentett a változatosságot, hogy tölgy-, gyertyán-, vagy akácfák, esetleg egy kukoricás mellett haladtunk el. Csakúgy, mint az Írott-kő és Sárvár közötti szakaszon, ismét szippanthattunk egy jót a falusi hangulatból, mindenhol kedvesen, érdeklődően fogadtak bennünket, mi pedig a fröccs-sör-fröccs kombinációval hűsítettük magunkat a kocsmákban. A Sümegtől hat kilométerre lévő Kisvásárhelyen egy helyi bácsi saját vizéből kínált – sőt, körtét is kaptunk –, mondván, hogy a közkutat elzárták. (Valahol érthető: elmondása szerint volt, aki az autóját mosta ott.) Az 55 állandó lakost számláló településről korábban olvastam, hogy az ott található harangláb – amely egyébként kéktúra-pecsételőhelyül is szolgál – olyan szép, hogy alig lehet továbbindulni onnan. Ez részben igaz, mivel valóban hangulatos hely, ám mi valósággal menekültünk onnan. Nem csak azért, mert 12 óra lévén a fejünk fölött megszólalt a harang, hanem mert a szomszédban valaki bömböltetett egy, a vasárnap déli pihenőnkhöz abszolút nem illő zenét a következő refrénnel: „Szerelmes lennék, beléd nagyon drága, / Egész éjjen át egy franciaágyban, / Másnap hajnalban, bye bye-t mondanánk, / De legalább lenne egy jó éjszakánk…”
Sokat javított a hangulaton, hogy egy kilométer múlva feltűnt a célt megtestesítő, gyönyörű sümegi vár. És bár nem akart gyorsan közeledni, valamint az utolsó négy kilométer aszfaltrétege sem boldogított minket, végül odaértünk. A jó társaság és a kitűzött cél hatására sikerült ezt az unalmasnak hitt részt is tartalmasan eltölteni, s ami még boldogítóbb: legközelebb már a Keszthelyi-hegységben, majd a Balaton-felvidéken túrázunk, azaz most jön csak a java!
(Folytatjuk)
origo.hu
Nemzetellenes farkasfalka rontott rá a Csík Zenekar énekesnőjére
