Szelektív emlékezet

Az amerikaiak közül is sokan emlékeznek még 1956-ra, s arra is, hogy Washington akkor semmilyen segítséget nem nyújtott Magyarországnak. És ez bizony komoly lecke volt az Egyesült Államok számára – véli az ismert történész, újságíró, Anne Applebaum. A szocialista rendszer összeomlását varsói tudósítóként végignéző amerikai szakértővel a napokban a Terror Házában tartott előadása előtt beszélgettünk.

Anne Applebaum történész, újságíró 1964-ben született Washingtonban. Miután a Yale Egyetemen diplomát szerzett, ösztöndíjasként Európába indult, s a szovjet rendszerről, valamint a kelet-európai ellenzéki mozgalmakról kezdett tanulmányokat. A Szovjetunióban először 1985-ben járt, majd 1988 és 1991 között a The Economist című lap varsói tudósítója lett. Már ekkoriban is többször eljutott Magyarországra. Írásai többek között a The Independent, a The Spectator és a The Daily Telegraph című lapokban jelentek meg, 2002-től négy éven át a The Washington Post egyik szerkesztőjeként is dolgozott. Első könyve Kelet és Nyugat között címmel jelent meg, leghíresebb műve a 2003-ban kiadott A Gulag története, amelyben a koncentrációs táborok létrejöttét, működését, majd megszűnését dolgozta fel. A történészi alapossággal megírt, de a széles közönségnek szánt munkájáért 2004-ben Pulitzer-díjat kapott. Férje, Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter, két gyermekükkel Varsóban élnek.

Húsz évvel ezelőtt, a diktatúra összeomlásakor alighanem kevesen gondolták, hogy 2009-re ennyien fognak csalódni mindabban, amiben előtte annyira hittek. Hol rontottuk el?
– Az emberek valóban nagyon csalódottak, de ha a napi gazdasági problémákon felülemelkedve tekintünk vissza, azt kell mondjuk, hogy az elmúlt húsz év egyértelmű siker. A múltat erőszak, diktatúra, megszállás jellemezte, ehhez képest most béke van, nincs elnyomás, eltűntek a szovjet katonák. Közép-Európa az unió és a NATO része lett. Gazdasági problémákkal pedig időről időre minden térség megküzd.
– Az emberek emlékezete azonban szelektív, utólag olyan dolgok is megszépülnek, amelyeknek nem kellene…
– Ez igaz, sokan elfelejtik, milyen is volt a valóság. Talán több időnek kell még eltelnie.
– Húsz év ezek szerint nem volt elég?
– Húsz év elég elfelejteni dolgokat. De persze ne általánosítsunk, hiszen aligha gondolom, hogy a magyar emberek többsége újból kommunista diktatúrában szeretne élni. Amit érdemes vizsgálni: mi a valódi oka az elégedetlenségnek, s kit vagy mit vádolnak a problémákért. A demokráciát vagy a gazdaságpolitikai hibákat és a kormányt? Több év súlyos hibái vezethettek odáig, hogy az ország ilyen érzékeny lett. Kevesen fizetnek adót, gyenge a külső tényezőktől független gazdasági szektor, s rosszul teljesítettek az illetékes politikai vezetők. De nem szívesen mondok véleményt a magyar belpolitikáról, hiszen nem itt élek s nem ez az én szakterületem.
– 1989–90-ben úgy tűnt, az elit minden oldalról elfogadja a rendszerváltás kompromisszumát. Ennek része volt például az is, hogy az ötvenhatos forradalmat nem nevezzük többé ellenforradalomnak vagy a csőcselék lázadásának. Húsz év múltán azonban egyes politikusok ezt mégis megteszik. Milyen következménye lehet ennek?
– Amióta erre lehetőség van, zajlik az 1956-os események feltárása, s a témában zajlott beszélgetésekből úgy tűnik, az emberek értik is, mi történt. Úgy érzem, ezzel nincsen baj. 1956 azonban csak egy nagyon fontos esemény a XX. századból, s most már talán több időt kellene szánni például az 1948-as események elemzésére vagy a hatvanas, hetvenes évek értelmezésére.
– Ön szerint Nyugat-Európában és Amerikában megértették, mi történt valójában a keleti blokkban évtizedeken keresztül? Mintha az emberiség ellen elkövetett bűnök nem esnének mindig egyenlő megítélés alá…
– Ez igaz, de soha nem nyílt még annyi lehetőség a múlt bemutatására a nagyvilág számára, mint most. Csak egy példa: Lengyelország és a balti államok nyomására az Európai Parlament elfogadta, hogy augusztus 23-át, a Lengyelországot két érdekszférára felosztó Molotov–Ribbentrop-paktum 1939-ben történt aláírásának napját tegyük meg a kommunizmus és a fasizmus áldozatainak összeurópai emléknapjává. Brüsszelben mostanában sokkal több szó esik Közép- és Kelet-Európa történelméről, mint bármikor korábban. A nyugati országokban érzem az akaratot arra, hogy jobban megértsék a keleti blokk múltját, s az unió tagjaként önöknek is sokkal több lehetőségük kínálkozik beszélni róla. Ami a két diktatúra megítélésében mutatkozó aránytalanságot illeti, fontos különbség, hogy a fasizmus bűneit Nyugat-Európa is megtapasztalta, míg a kommunista rendszerek rémtetteiről csak hallott. Ma már viszont legalább az európai és amerikai baloldali értelmiségiek sem vitatják, hogy a szovjet rendszer rossz volt, és emberiség elleni bűnök terhelik. De igaz, hogy a fasizmus rossz emléke lényegesen jobban beleivódott a nyugatiak köztudatába, s a mai napig sokkal inkább része a közbeszédnek, mint kommunizmus.
– Külföldön járva számtalanszor tapasztalhattuk, hogy a nyugat-európai fiatalok jóval kevesebbet tudnak rólunk, mint mi, közép-európaiak őróluk. Ennek ellenére gyakran lehet tőlük azt hallani például, hogy Magyarországon erősek a szélsőséges politikai mozgalmak. Mennyire él reális kép rólunk?
– Szélsőségesek mindenhol vannak, Franciaországban is, Nagy-Britanniában is. A tömegmédia ugyanakkor hajlamos az esetlegesen meglévő negatív jelenségekre fókuszálni, hiszen számára az az érdekesebb. Az utóbbi időkben olyan véleményt is lehetett olvasni Bush, sőt immár Obama idején is, hogy Amerika fasiszta, hogy diktatórikus módszerekkel él. Ilyenkor keresnem kell egy széket, ahova gyorsan leülhetek.
– Szóval a sajtó az átlagember legfőbb információforrása, s ezzel együtt a dezinformációkért is a tömegmédia felel?
– Én amerikai vagyok, s azt kell mondjam, az átlagemberek az Egyesült Államokban semmit sem hallanak Magyarországról. Persze akiknek Magyarország valamiért mégis érdekes, azok azért más forrásokból alapos ismereteket tudnak szerezni. Ezzel együtt állíthatom, az amerikaiak 99,9 százalékában nem él negatív kép Magyarországról.
– Nem gondolja, hogy leginkább az oktatási rendszerben kellene keresni a tájékozatlanság okát?
– De, azonban ez szinte minden országra igaz. Persze sokkal többet kellene megtanítani a gyerekeknek. Jó példa a XX. század történelme, amelyről valóban nagyon keveset tudnak. Vagy Magyarországon jobb a helyzet?
– Sajnos nem sokkal. De vajon miért alakult ez így?
– Ezt az oktatási miniszterektől kellene megkérdezni. Én Lengyelországból tudok kiindulni, ahol élünk, s ahol a gyermekeim iskolába járnak. S ha van olyan ország, amelyiknek a történelemében igazán súlyos eseményeket hordozott a XX. század, az Lengyelország. Azt látom, hogy a diákok szépen elkezdik végigvenni a tananyagot, az első időszakban minden megtanulnak az ősemberekről, aztán eltelnek az évek, s mire a legújabb kori történelemhez érnek, itt az érettségi. 1945-ig általában eljutnak, jó esetben még hallanak valamit 1956-ról, de több nem fér bele. Olyan, mintha akkor véget ért volna a történelem. Ezt én is hatalmas problémának tartom.
– S ha már a történelmi ismereteknél tartunk, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján Bush elnök a szabadságvágyról beszélve Budapesten párhuzamot vont az egykori magyarországi s a jelenlegi iraki események között. Ennyire leegyszerűsíthető a képlet?
– Ez így túl egyszerű, a kettőt igazából nem lehet összehasonlítani. A Bush generációjába tartozó, a világ eseményeivel foglalkozó amerikaiak ugyanakkor még emlékeznek 1956-ra, s arra is, hogy Washington akkor semmilyen segítséget nem nyújtott Magyarországnak. Persze nem kockáztathatták meg a harmadik világháború kitörését, de ez bizony akkor is komoly lecke volt az Egyesült Államok számára. Az üzenet bírálásával éppen ezért óvatosan kell bánni, hiszen bár az iraki háború egy katasztrófa, Bush szavai mégiscsak arról szóltak, hogy a szabadságért harcolni kell, bárhol a világon. Ez pedig így szép gondolat.
– Obama elnök nemrégiben arról döntött, hogy az Egyesült Államok mégsem építi ki Csehországban és Lengyelországban az úgynevezett rakétaelhárító rendszert. Ez alighanem sokaknak megkönnyebbülést jelentett, mint ahogyan a vízumkényszer megszüntetése is. Várható-e, hogy ezeken túlmenően Washington változtat bármit is közép- és kelet-európai politikáján?
– A rakétapajzs tervét a Bush-adminisztráció a kezdetektől fogva rosszul kezelte, s a legkevésbé sem járt el diplomatikusan. Ezenkívül Közép-Európáról nem sok szó esik, aminek örülni kell, hiszen ez azt jelenti, hogy itt nem történik semmi olyan borzalom, mint a hírek középpontjában álló Irakban vagy Afganisztánban.
– Szokta olvasgatni néha a korabeli tudósításait, amelyeket a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején küldött térségünkből?
– Már régen nem.
– Ha mégis kezébe venné az akkori beszámolókat, egyetértene azzal, amit leírt? Olyan utat jártunk be, amilyet akkoriban elképzelt?
– Sejtettük, hogy jobb lesz, ám ezért nagyon sokat kell majd dolgozni. Tudtuk akkor is, hogy bár vannak közös problémák, a rendszert váltó országok mindegyike különböző, Lengyelországban például sokkal szegényebbek voltak az emberek, mint Magyarországon. Ám hogy mi fog pontosan következni, arról húsz évvel ezelőtt senkinek sem volt pontos elképzelése. Abban biztosak voltunk 1989-ben, hogy a kommunizmus mint politikai tényező vagy mozgalom a képviselőivel együtt mindörökre eltűnik a színről. A szocialista pártok újjászületése és szereplése láttán ma már tudjuk, hogy ebben nem lett igazunk.