Végelszámolás

Csaknem félmilliárd forint kár és kétszázkét vádlott – ez a taktaközi szocpolcsalások mérlege. Félő azonban, hogy ezúttal is csak a jéghegy csúcsa látszik, az állam megkárosításának ugyanis megannyi módját fejlesztették ki az országban. De mi lesz, ha egyszer elszakad a cérna?

2009. július 1-jéig az alábbi összegeket lehetett igényelni szociálpolitikai támogatás, közkeletűbb nevén szocpol címen új lakás megszerzése esetén:
– az első gyermek után 900 ezer forint
– a második gyermek után 1,5 millió forint
– a harmadik gyermek után 1,4 millió forint
– a negyedik gyermek után 800 ezer forint
– minden további gyermek esetében 200 ezer forint.

Többször hallottam, hogy ütögetik a terhes asszonyok hasát abban a reményben, hogy idióta születik, aki után magasabb támogatás jár. Ez a mondat nem Edelény hasonló kijelentéséről kéretlenül országos hírnévre szert tett polgármesterétől, Molnár Oszkártól származik, hanem Moldova Györgytől. Igaz, riportkönyvében (Érik a vihar. Urbis Könyvkiadó, Budapest, 2009, első kötet, 213. oldal) az író csak szögletes zárójelben ékeli egy miskolci óvodavezető megkeseredett nyilatkozatába. Ám ha ezt a közszájon forgó állítást egyszer valaki bizonyítani is tudná, az már több lenne tabudöntögetésnél.
Azt viszont immár kétszáz oldalnyi adat és további 264 lapon részletezett vádirat támasztja alá, hogy az utóbbi években gumikalapács vagy magzatot károsító gyógyszerek nélkül is sikerült alaposan lenyúlni az államot, méghozzá hamis leszázalékoltatások és elcsalt szocpoltámogatások tömegével. Utóbbi a Szerencsi kistérségben összesen 464 millió forint értékben zajlott, az előbbi által okozott kárt felbecsülni sem lehet.
A történtek megértéséhez alighanem szükséges a helyi viszonyok ismerete.
– Hol és mikor rontottuk el? – kérdezem egy tanterem padjában ülve a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Edelényben a 2. Számú Általános Iskola igazgatóhelyettesétől. Illik a témánkhoz ez a hely, elvégre minden az alapokon múlik. Jóllehet Szatmáriné Molnár Éva szerint hároméves korig eldől, mi lesz a gyerek sorsa, itt az iskolában csak menteni próbálják a menthetőt. Ám a tanárok ereje fogytán.
– Körülbelül öt-hat éve érzem, hogy valami nagyon nincs rendben – válaszol a tanárnő, aki informatikára okítja a gyerekeket. Azt látja, a diákok egy része teljesen kezelhetetlenné vált, ha megunják az órát, kimennek a teremből, verekednek, lopnak, s ha valaki ezt szóvá teszi nekik, a jogaikra hivatkoznak. Egy kolléganőjüket a közeli Szendrőládon a rokonok a hajánál fogva húzták ki az iskolából, csak mert meg merte szidni az egyik roma diákját. Azóta pályát változtatott, s elköltözött az ország másik felébe.
Bár Szatmáriné Molnár Éva hangsúlyozza, a cigányok között is nagyon sok dolgos, rendes embert ismer, és nem a romakérdésről beszél, hanem „súlyos össztársadalmi problémáról”, szavaiból nem nehéz rájönni, hogy ezen a vidéken az iskolák egyre reménytelenebb helyzete egyben etnikai ügy is.
A mostani nyolcadikosok között elmondása szerint húsz százalék a problémás gyerekek aránya, a hatodikban harminc, az elsőben nyolcvan. A rohamosan romló adatokat látva az egész napos iskola népszerűsítésével próbálkoznak, ám hiába a reggeltől késő délutánig tartó gondoskodás, egy otthon töltött hétvége alatt a gyerekekben lerombolnak mindent, amit előtte öt napig építettek. Az érintett családok nem tudják biztosítani a nyugalmat, rengeteg a gyerek, munkába nagyon kevesen járnak, pénz alig, a rendes otthonról pedig örökre lemondanak a szocpoljogosultság elkótyavetyélésével. Amikor megérkezik a segély, mulatnak, elosztják, amijük van, aztán következik szűk három és fél hét a következő kifizetésig.
Panaszként fogalmazódik meg, hogy akadnak olyanok is, akik „felmarkolják a segélyeket”, miközben luxuskocsival hordják iskolába a gyereket.
– Mi harminc év munka után gyakran nem engedhetjük meg magunknak azt, amit ők. Mégis csak az ő panaszaikat zengik mindenhol – mondja Szatmáriné Molnár Éva. – Isten ne adja, hogy elszakadjon a cérna – teszi hozzá.
Talán közülük kerül ki a szocpolcsalásokat elkövető ügyeskedők egy része is.

Támogatás lakhatatlan házra

Fontos hangsúlyozni, hogy a közelmúltban kipattant szocpolos botrány csak a környékbeli településeken, Taktakenézen, Monokon, Prügyön, Mezőzomboron és Tiszalúcon történt visszaéléseket érinti, nagyon valószínű azonban, hogy hasonló csalások az ország összes hátrányos helyzetű térségében történnek vagy történtek. Ezt támasztja alá, hogy amikor a 2007-ben kezdődött nyomozás miatt a csalásban részt vevő szerencsi hivatalnokok lába alatt kezdett forróvá válni a talaj, az „ügyintézők” a szomszédos Tokajban próbálták meg újra felépíteni hálózatukat: az építésügyi hatóságnál rögvest találtak is olyan hivatalnokokat, akiket rá tudtak venni az „együttműködésre”. Itt azonban már csak két csalást tudtak elkövetni, aztán lecsaptak rájuk a rendőrök.
De hogyan is zajlanak az efféle csalások? Több szereplő szükséges hozzájuk: az „ügyintéző”, aki az ügylet megszervezője és fő haszonélvezője, a csalások fölött szemet hunyó hivatalnok vagy hivatalnokok, banktisztviselők, ügyvédek, akik tisztában vannak a megkötött szerződések fiktív jellegével, valamint családok, amelyek jogosultak a szocpol igénybevételére.
Az ügylet lényege, hogy az azóta már megszüntetett szocpol igénybevételére jogosult családok sok esetben csak papíron tulajdonosai az újonnan épült lakóházaknak. Amelyek sok esetben szintén csak papíron léteznek. Merthogy élelmes vállalkozók csak azért húzták fel ezeket – úgy-ahogy –, hogy a jogosult családon keresztül a támogatást megszerezzék.
Régi ismerősöm, egy neves szerencsi üzletember irodájában ülünk. (Nevét nem vállalta, mert attól tartott, baja eshetne abból, hogy információit megosztotta velünk.) Szinte mindenkit ismer, aki az ügyben bármelyik oldalról érintett. Felhívja az egyik gyanúsított ügyvédet, de az nem hajlandó nyilatkozni név nélkül sem. Így aztán inkább ő mesél arról, miként is zajlottak a csalások. Új és használt lakások esetében felvették az egész, illetve a fél szocpolt, az ingatlanok értéke papíron 5–20 millió forint körül lehetett, elvégre nagyjából ezt diktálja a piac.
Eleinte még úgy-ahogy elkészült egy ház, amire a hatóságok kiadták a használatbavételi engedélyt. Ezután belefogtak a következőbe, gyakran az előző házból kiszedett építőanyagokból, újra engedélyeztettek, s megint csak felvették a támogatást. Minél szorosabbá vált a viszony az építtetők és a hivatalok között, annál könnyebben ment a papírozás. Így történhetett meg, hogy az ellenőrök, építésügyisek idővel ki sem jártak a helyszínekre. A családoknak, amelyeknek a nevében igényelték a szocpolt, kezdetben ötszázezer forint körüli összeget fizettek ki, a többi ment a csalók és a korrupt bürokraták zsebébe. Ahogy egyre magabiztosabbá váltak, úgy csökkentették a kiadásokat, a végén már alig kétszázezer forintért „váltották meg” a milliókat érő szocpoljogot a nyomorgó emberektől. Jó üzlet volt ez, a szerencsi és tiszaújvárosi bank fiókvezetője a szobájában fogadta a „kiemelt ügyfeleket”. Most pedig magyarázkodhatnak a rendőrségi kihallgatásokon, sőt állítólag nincs elég ügyvéd a térségben, aki képviselhetné kollégáit és a többi vádlottat.
A használt lakások utáni fél szocpol kicsalása még egyszerűbben ment: írtak egy adásvételi szerződést, de senki nem költözött sehova. A tulaj sokszor meg sem jelent a lefizetett ügyvéd előtt, sőt olyan eset is előfordult, hogy okiratokat, meghatalmazásokat hamisítottak, közben az „eladó” nem is tudott háza értékesítéséről.
Hogy érzékeltesse a szóban forgó tételeket, ismerősöm megemlíti: egy tokaji ügyeskedő nem kevés alkohol elfogyasztása után büszkén mesélte többek füle hallatára, hogy egy hónap alatt 46 milliót keresett a visszaélésekkel.

Szerencsi sikerek

Szocpolcsalásokról, uzsorázásról bő egy évvel ezelőtt már nagyriportot közöltünk lapunkban (Utolsó vacsora. Magyar Nemzet Magazin, 2008. július 18.), amelyben a helyszínen szerzett információink alapján részletesen feltártuk a bűncselekmények módszertanát, ám írásunk – és a témában más újságokban, így a HVG-ben megjelent néhány további cikk – akkoriban valamiért nem lelt visszhangra. Egy év múltán azonban robbant a bomba.
A szilánkok után a helyszínen kutakodunk. Utunk Edelényen kívül Szerencsre, Nyírmihálydiba és a Taktaköz településeire vezet, bár előre sejthető, hogy az ügyiratokban akár sértettként, akár elkövetőként szereplő személyek nem lelkesednek majd a kíváncsiskodásért.
Az immár 202 gyanúsítottat számláló ügy felderítését a szerencsi rendőrök kezdték meg. Bogyay Ferenc kapitány nem titkolja, büszke is eredményeikre. A kapitány keménykötésű ember, fontos számára a következetesség. Szobájában serlegek, medálok emlékeztetnek sportsikereire, leginkább a maratoni táv lefutására büszke. Az alezredes arról beszél, nincsenek könnyű helyzetben, harminckét település tartozik hozzájuk, megannyi szövevényes esettel. A bűncselekmények áldozataivá váló emberek félnek, általában nem mernek a rendőrséghez fordulni, csak amikor már elviselhetetlennek érzik a fenyegetettségüket.
– Növelni kell a hatóság tekintélyét – mondja, elvégre most a kisstílű bűnözők, szabálysértők is gyakran abból indulnak ki, hogy a rendőr úgysem tehet ellenük semmit. Bogyay Ferenc ennek a tévhitnek az eloszlatására alkalmazni kezdte a kapitányság területén a megyében már jól működő szabálysértési őrizetet, így aki verekszik vagy kihívóan, közösségellenesen cselekszik, azt 72 órára elzárják, s ez idő alatt gyorsított eljárásban a bírói döntés is megszületik. A súlyosabb, bűncselekménynek minősülő esetekben pedig alaposan megvizsgálják a rendőrök az előzetes letartóztatás feltételeinek fennállását. Míg 2007-ben Szerencs térségében mindössze hét esetben került sor letartóztatásra, addig 2008-ban már 46 alkalommal döntött a bíróság az előzetes letartóztatásról.
A kapitány két rendőrt ad mellém, hogy velük, pontosabban az ő autójukat követve tartsunk terepszemlét a csalások által leginkább érintett térségben. Miután tavaly egyetlen fotó elkészítése miatt vasvillával jöttek nekem a taktaszadai cigánysort keresztező Jókai utcában, megnyugtató ez a gondoskodás. Ráadásul az alezredesnél és kollégáinál jobban aligha tudja valaki, mekkora veszély fenyegethet egy kívülállót ezekben a minigettókban. Egy prügyi kör után Taktakenézre érkezünk, s először a Csigó becenéven ismert Lakatos József kőoroszlános házához hajtunk. Az épület sokak számára ismerős lehet a rendőrségi felvételekből; 2008. május 28-án itt ütöttek rajta a vállalkozón a megyei rendőrség Bükk bevetési alosztályának kommandósaival megerősített rendőrök, úgy hetvenen. Ezt megelőzően, április 9-én kétszázan fordultak a rendőrök ellen Taktaszadán, miközben a kommandósok őrizetbe vettek egy 39 éves prügyi és egy 25 éves taktaszadai férfit. A környékbeliek indulatainak megfékezésére mintegy ötven rendőr kivezénylésére volt szükség.
Hiába, a bátran fogalmazó, ezért többször lenácizott Pásztor Albert miskolci rendőrkapitány is kifejtette Moldova idézett könyvében: „Minden rendőri beavatkozás taktikai alapja az, hogy erőfölényt kell biztosítani magunknak. Amíg módunkban áll, megpróbáljuk biztosítani ezt, de sajnos attól tartok, hogy ez már nem sokáig sikerül” (146. oldal). Ugyanő fogalmazott így is: „Nem tudjuk garantálni Miskolc biztonságát. […] Ha tovább romlik a helyzet, a lakosságnak zárt negyedekbe kell költöznie, ott meg tudjuk védeni” (143–144. oldal). A főrendőr szavai – feltételezem, hogy pontosan idézte őket a szerző – a fővárosból nézve túlzónak tűnhetnek, ám itt, a Taktaközben indokoltabb az a kérdés: mondott bármi újat mindezzel a kapitány? Mert ezeken a településeken – és bizonyára az ország több más részén is – most is élesek a határok, amelyeket átlépni nem ildomos.
A házi őrizetben lévő Csigó háza előtt kiszállunk autóinkból. Látjuk, a kertben szárad a frissen mosott ruha, ám amilyen tiszta a megannyi kiterített textil, annyira mocskos a bennünket megpillantva felmenőinket a díszes vaskerítés mögül hangosan emlegető Lakatos rokonság szája. A hűvös fogadtatás után aligha lenne értelme beszélgetni velük, inkább továbbmegyünk.
A mintegy ezerháromszáz lelkes település szélén cigányok élnek, persze a Csigóékénál sokkal nyomorúságosabb körülmények között, a szocpolcsalásoknak ők az igazi áldozatai. Az utca elején még nagyjából egyben vannak a viskók, a végén némelyiknek teteje sincsen. Meglehet, nem is volt. Nagy a nyomorúság, de parabolaantennát azért majd mindegyik lakott házon látni. Mindenütt emberek ácsorognak, a fiatalok, főleg lányok, le-föl mászkálnak, vihognak. A soron összetákolt épületek egy részében sosem élt senki, a cél nem az otthonteremtés, hanem a támogatás megszerzése volt.
Bogyay Ferenc kapitány szerencsi irodájában hosszasan sorolja a gyanúsítottakat munkájuk, beosztásuk szerint: egy értékbecslő, két ügyvéd, két építésügyes, két tervező, két földmérő, négy műszaki ellenőr, kilenc banki alkalmazott, köztük egy nagy pénzintézet szerencsi és tiszaújvárosi fiókvezetője – s ők csak a hivatalnokréteg belekeveredett tagjai. Hogy a majd félmilliárdos csalás kinek az ötlete volt, nem lehet tudni. De ha belegondolunk, hány család esett el azonnali pénzszükséglete, fenyegetettsége, netán tudatlansága miatt az otthonteremtéshez akkoriban még nyújtott egyetlen támogatástól (a támogatásnak ez a formája a nyáron megszűnt) – négy gyermek után például 4,6 millió forinttól –, rájöhetünk, a kár valódi értéke nem fejezhető ki forintban.
A csalók annyira magabiztossá váltak – meséli Bogyay –, hogy a végén már egy kapavágást sem ejtettek az építkezések helyén, a beépített hivatalnokok kezén hamar átment az engedélyeztetés, az állam pedig fizetett is az érintett bankon keresztül. De előfordult az is, hogy egy ócska házat többször átfestettek, majd rendre új építésűként fogadtatták el. A hatóságnak később elég volt előszednie az ugyanazokra az épületekre vonatkozó különböző papírokat, s könynyen kiderült a turpisság.
Egyébiránt a szocpol- és hitelcsalások gyakran szorosan összefüggenek az itt ugyancsak elharapózott uzsorázással – olykor ugyanaz az „ügyintéző”. A kezdeti kölcsön a havi ötvenszázalékos kamattal pillanatok alatt százezres tartozássá hízik, ami a bűnözőket nem éri váratlanul. Leginkább olyanoknak nyújtanak kölcsönt, akik szegények ugyan, de rendelkeznek terheletlen ingatlannal, ezért idővel tartozáselismerő nyilatkozatot íratnak alá velük, majd jelzáloghitel felvételére kényszerítik őket. A tiszta pénzt elveszik az uzsorások, mossák kezeiket, áldozataik pedig ettől kezdve a pénzintézetnek tartoznak.
Szocpolos csalásokkal csak a szegény családokat keresték meg, az uzsoráztatás viszont, mint Bogyay alezredes mondja, már nemcsak a kisemberek szintjén zajlik: gyakran a vállalkozók is „kamatos pénzben” jutnak forráshoz újabb befektetéseikhez. Meglehet, a banki hitelezés szigorításával ez a jelenség csak erősödni fog. Ha például valaki ötmillió forinthoz akar hozzájutni, egyéves futamidő mellett tízről ír alá szerződést, mert ezen a szinten már mindent szépen lepapíroznak. A különbözet a kamat. Szükség szerint lehet hosszabbítani is hasonló feltételekkel. Egy helybéli férfi például tízmilliós tartozással indított, most 56 milliót követelnek rajta a fehérgalléros uzsorások. Visszatérő ügyfeleknél általában lemondanak a haszon egy részéről, de elmaradás esetén kezdődnek a fenyegetések.
A szocpolos házakkal való üzletelésen kívül egyéb csalások is megcsapolják a költségvetést.
– Magzatok egészségkárosításáról, gyanús leszázalékolásokról hallottak-e itt? – kérdezem a névtelenséget kérő szerencsi vállalkozót.
– Ilyenekről mindenki hallott errefelé, de bizonyítani senki sem tudja a szóbeszédet. Az viszont gyakori, hogy nagycsaládos házaspárok papíron elválnak, a gyerekeken osztoznak, s bár együtt maradnak, mindketten felveszik az egyedülálló szülőnek járó többletpénzt.
A szociális csalások egyik fellegvára Nyírmihálydi. A 2100 lelkes szabolcsi kistelepülés 2007 őszén sokat szerepelt a sajtóban, a hepatitisvírus terjedése miatt ugyanis a polgármester kijelentette: nem fizeti ki a segélyt azoknak, akik nem gondoskodnak legalább árnyékszékről. (Minden házhoz tartozik kert, ahol ezt meg lehetne oldani.) Ezután Nyisztor Ferencet sokan rasszista színben próbálták feltüntetni, holott a település első embere ki sem ejtette a száján a roma vagy a cigány szót. Ám ezek szerint a vádaskodók biztosak voltak benne, hogy csak a cigányok lakta házaknál nincs latrina.
A polgármester most viszont konkrét számokkal fogad, mint mondja, a kilencszáz nyírmihálydi romából 138 él rokkantjáradékból, pedig szerinte valójában alig néhányan betegek.
– Cigány asszonyok állnak sorba a polgármesteri hivatal előtt. Ők mire várnak? – kérdezem.
– Egy alapítványnak köszönhetően anyagi támogatást kapnak azok a roma családok, amelyeknek a gyermeke legalább 3,5-es tanulmányi átlagot hoz.
– Csak a roma gyerekek után lehet pénzt kapni?
– Igen, a magyarok nem kapnak semmit.
De nemcsak az oktatási támogatásoknál, hanem az úgynevezett szocpolházak építésénél is érvényesült a pozitív diszkrimináció. A polgármester azt meséli, néhány éve állami pénzből otthonhoz juttattak több roma családot, ám a házak egymás után kezdtek eltűnni. Elbontották őket, a téglákat meg eladták.
Ám az igazán nagy pénzek – Nyisztor Ferenc szavai szerint súlyos milliárdok – az álbetegségek után rokkantsági járulék címén történő kifizetéskor vesznek kárba. (A rokkantsági járadék összege 32 ezer forint havonta. A pénzt azok kaphatják meg, akiknek az egészségkárosodása a 25. életévük előtt eléri a nyolcvan százalékot.) „Olyan beteg a gyerek, hogy egyedül enni sem tud” – idézi a polgármester a hivatalban panaszkodó egyik szülőt, csakhogy a rokkant gyerekről közben kiderült, jogosítványt szerzett, autót is vett magának. Az álbeteg gyerekek hozzátartozói eközben még ápolási díjra is jogosulttá válnak. Mindezt úgy érik el, hogy az orvosi bizottság előtt süketnek, bolondnak tettetik magukat, előfordult, hogy egyikük össze is csinálta magát a szemük láttára. Nyisztor szerint a bizottság ilyen esetekben mielőbb szabadulni akar a delikvensektől, s inkább gyorsan megadja a kért papírt.
Próbáltuk elérni a helyi cigány kisebbségi önkormányzat vezetőjét, de nem jártunk sikerrel. Annyi biztos, hogy Nagy József nincs könnyű helyzetben, őt ugyanis a vizsgálóbizottság megtévesztéséért s a segélyek jogosulatlan igénybevételéért első fokon két év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Jelenleg 38 éves gyermekét 17 éve százalékolták le, immár a fiú is vádlottként várja a másodfokú tárgyalást. A helyi roma vezető a Népszabadságnak augusztusban azt mondta, ő és a fia ártatlanok, mivel nem tehetnek róla, hogy a bizottság munkaképtelennek nyilvánította a fiút. „Ha a fiam mégsem jogosult a járadékra, akkor az orvosok hibáztak, nem?” – tette fel a kérdést Nagy József laptársunk augusztusi cikkében.
Nyírmihálydi polgármestere nem tud a taktaközihez hasonló szocpolcsalásokról, 15–20 félszocpolos ügy azonban itt is zajlott két-három éve, aztán a hatóságok közbeléptek.
Egyfajta mentségként mindenütt a munkalehetőség hiányára, a rossz életkörülményekre hivatkoznak, amikor fény derül a csalásokra – vetem fel. Nyisztor Ferenc azonban rögvest leszögezi, településüknek aránylag jók az adottságai, a közeli erdőkben, földeken, a dohányültetvényen és a gyárakban összesen ötszáz munkahely betöltetlen, de a segélyezettek jelentős része nem akar dolgozni. Majdnem kész az uniós támogatásból épült szép új iskola, mintegy félmilliárd forintba került, a polgármester szerint azonban a helyiek közül sokan mégsem ide fogják járatni gyermekeiket. Féltik őket egyes diáktársaiktól. Nyisztor Ferenccel interjú készült a Tv 2 Mokka című műsorában szeptember elsején. A műsorvezető, Kárász Róbert a következő kérdéssel kezdte a beszélgetést: „Ön fajgyűlölő és rasszista?”

Heti hetesek

Statisztikák is alátámasztják, hogy valami nincs rendben sem a fejekben, sem a mindennapokban. Mint arról a Magyar Hírlap szeptember közepén beszámolt, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei önkormányzat fenntartásában lévő hét gyógypedagógiai intézményben a 2006–2007-es tanévben a sajátos nevelési igényű (sni) gyermekek létszáma 809 fő volt, a következő tanévben 951-re bővült. Az általános iskolákban szintén emelkedő tendenciát mutatott az sni-s gyermekek köre, a 2006–2007-es tanévben 605, a tavalyiban 743 tanuló részesült ellátásban.
Egy Edelény térségében dolgozó gyermekorvoshoz fordulunk, aki azonban szintén nem vállalja névvel a beszélgetést. Olyan esettel nem találkozott, hogy akár roma, akár nem roma anyák nyereségvágyból, szándékosan kárt akartak tenni magzatukban. Más kérdés, hogy a tudatlanság, illetve az, hogy képtelenek szabadulni szenvedélyeiktől, így is számos baj eredője lehet. Nagyon sokat dohányoznak, isznak, a terhesség alatt is gyógyszereket szednek. Ez növeli a kockázatot, főleg a koraszülés esélyét. Ami biztos, néhány terhes nő az epilepszia kezelésére szolgáló, de nem megfelelő adagolás vagy alkohollal való keverés esetén kábító hatású Rivotrilt szedett, azt azonban a doktor nem tudta megmondani, hogy ennek lett-e bármilyen káros következménye.
Molnár Imre, az edelényi cigány önkormányzat vezetője személyesen is ismer egy asszonyt, aki a Rivotrilt kábítószerként használja, a gyógyszert rokonságától szerzi be. Akkor sem tudott leállni, amikor teherbe esett, de nyereségvágyról nem volt szó. A férfival a borsodi város Gábor Áronról elnevezett, csak romák lakta utcájában sétálunk. Mindenki a viskójába hív bennünket, nagyon panaszkodnak, hogy nincs munka, nincs pénz. (Errefelé 32 százalékos a munkanélküliség.) A polgármesterükre nem haragszanak, szerintük Molnár Oszkár nem utálja a cigányokat, amit tud, megtesz értük, a szeptemberi tüntetést kívülről szervezték ellene.
A tizenegyezres településen nem jelent meg a taktaközi szocpolcsalásos modell, az emberek azonban eladósodtak, méghozzá a gyorshitelt nyújtó társaságoknak. Ügyesen behálózták őket, azonnal hozták a pénzt, ígértek fűt-fát, gyönyört, aztán nem lett belőle más, mint adósrabság. A pénzintézet munkatársai hetente jönnek, a legtöbb családtól hétezer forint körüli összeget visznek el, úgyhogy a cigányok egy ideje heti heteseknek nevezik a behajtókat.
Tavaly júliusban a vihar is megtépázta a házakat, azóta sem tudták rendbe tenni a tetőket. Molnár Imre szerint bár az épületek olyan ócskák, hogy akár szocpolos házak is lehetnének, valójában nem azok. CS típusú, azaz csökkentett értékű házak ezek, valamikor a hatvanas években tákolták össze őket, némelyiket korábban. A családokkal beszélgetve sokan elismerik, a cikk elején idézett tanárnőnek igaza van, amikor azt mondja, a gyerekek néha rosszak, s nem járnak rendesen iskolába. „Na de ilyen körülmények közül?” – kérdezik lemondóan. Aztán néhányan elbúcsúznak, bemennek a házba, mert a tévében kezdődik a műsor. Amit ott látnak, az legalább már nem a való világ.