Vietnam kaphat pénzt, mi nem

Vészhelyzet van Magyarország egészségügyi ellátó- rendszerében. Neves egészségügyi közgazdászunk a minap egy újságcikkben azt nyilatkozta: „a kórházszövetségek képviselői nem tudnak kommunikálni, ezért nem tudják megértetni az egészségpolitikusokkal és a miniszterelnökkel, hogy miért kell pénz az ellátórendszerre.”
Így most én megpróbálom kommunikálni: az elmúlt három esztendőben 250 milliárd forintot vontak ki a kórházi járó- és fekvőbeteg-ellátásból. Ilyen-olyan csomagok, akciók, megszorítások okozták a kormányzati kommunikáció szerint az elvonás szükségességét. Már ez is azt idézte elő, hogy az egészségügyi intézményeknek 60 milliárd forintos tartozása gyűlt össze a beszállítóikkal szemben. Jött a 2009-es év, annak is a második fele, a Bajnai-csomag, amely fél év viszonylatában 13,5 milliárd forintos elvonást, hivatalos nevén maradványtartási kötelezettséget írt elő az ágazatnak. Mi következett ebből? Az évek óta működő, sokat kritizált, korlátok közzé szorított teljesítményelvű finanszírozás helyett egy új, kezdetben jól hangzó rendszert vezettek be, amelynek hangzatos kommunikációja az volt, hogy megszűntek a korlátok. Valóban, a pénzügyi korlát egyik típusa megszűnt, de jött a másik, a pénz kevesebb lett, leértékelődött a gyógyítás egységéért adott pénz, így jutottunk el odáig, hogy az egykori egy egység per 150 ezer forint helyett 43 ezer forintot fizettek a kórházaknak, és 1,46 forint helyett 1 fillért fizettek egy egységért a szakrendelőknek. Ez azt jelenti, hogy a 2009. július 1-jétől december 31-ig tartó időszakban minden egyes kórháztól, rendelőtől egyhavi juttatást vontak el. Az általam vezetett miskolci kórház havonta 200 millió forintos elvonást volt kénytelen elszenvedni. Ez év végére 1,2 milliárd forintot jelent, amely pontosan egy hónapi bevételünkkel egyenlő.
Ki az az ember, aki nem érzi meg, ha egyhavi fizetését elveszik? Az, akinek tartalékai vannak, de ez nem jellemző és nincs a magyar kórházaknál. Ha ennyi fölösleges pénz lett volna, akkor eddig nem gazdálkodtunk volna rendesen. Az egészségügyi miniszter azt mondta, várjunk három hónapot, hogy az új rendszer bebizonyítsa életképességét. Bebizonyította csődelőidéző képességét. Az elvonások ellenére a kórházak megpróbáltak alkalmazkodni, megindultak az elbocsátások, sok-sok embert küldtek el az intézményekből. Ezek nem fölösleges emberek voltak, de a kórházak nem tudták megfizetni munkájukat. A maradó dolgozóknak több munka, nagyobb teher, nagyobb bizonytalanság és a megvonások miatt kevesebb juttatás, pénz maradt. Megszorították az intézmények az ellátáshoz szükséges anyagi feltételeket is, kevesebb gyógyszert, más gyógyítási módszert alkalmaztak. A kórházaknak nem volt érdeke ebben az új rendszerben a minél több beteg ellátása, mivel minél több beteget látott el, annál kevesebb pénz maradt paradox módon a kasszában. Megnőttek a várólisták, a kórházak igyekeztek ide-oda küldözgetni a betegeket, mindezt fokozta az is, hogy évek óta zavaros és tisztázatlan a területi ellátási kötelezettség, nincs szabályozva a progresszív (magasabb ellátást igénylő) ellátás területi rendszere. Egyre több elégedetlen beteg lett. A kórházak kifizetetlen számlái halmozódtak, a beszállítók, szolgáltatók nem jutnak pénzeikhez, nem tudják fizetni adóikat, járulékaikat, dolgozóikat, leépítenek. Ha ez így megy tovább, a beszállítók, szolgáltatók kivonulnak erről a piacról, a nemzetközi cégek elhagyják Magyarországot és így a fiskális szemléletű pénzelvonás közvetve az egész nemzetgazdaság működését rontja, beláthatatlan következményekkel jár.
A miniszter belátta ennek az új rendszernek az életképtelenségét, de a kórházi szövetségek vezetőinek azt mondta: „a mozgástere nagyon szűk”, a döntés a miniszterelnök kezében van. Egyetlen újnak tűnő javaslata volt, hogy az eddigi úgynevezett teljesítményelvű finanszírozásról az év utolsó három hónapjában áttérnek az úgynevezett bázisfinanszírozásra. A kórházi képviselők a közelmúltban jártak a miniszter kíséretében a miniszterelnöknél, ahol legfontosabb kérésük az volt, hogy adják vissza az elvont 13,5 milliárd forintot, mert ez életmentő lehetne az intézményrendszer számára. Végül ezt sem kapták meg, ígéretet sem, és az úgynevezett bázisfinanszírozást mint a kórházak megmentőjét állították be egyetlen változási lehetőségként. Ígéretet kaptak arra is, hogy az új rendszer kidolgozásába bevonják őket.
Mit ér az új finanszírozási rendszer, ha ugyanazt a kevés pénzt kell elosztani? Semmit! Nem az elosztás módja, hanem az elosztandó pénz menynyisége a lényeges, és ha nem kerül vissza az elvont-zárolt pénz a rendszerbe, akkor baj lesz, nagyon nagy baj.
Az eddig megismert, év végéig tartó új finanszírozás azt jelenti, hogy még 5-10 százaléknyi pénzzel kevesebb jut majd a kórházaknak. Az általam vezetett intézménynek újabb havi 150 millió forintot jelent majd ez, és arányaiban minden kórháznak ugyanilyen elvonást kell elszenvedni. Értem én, arról van szó, hogy tartani kell az úgynevezett hiánycélt, nyomjuk rá az adósságot az egészségügyi intézményekre, azokon keresztül a beszállítóikra és szolgáltatóikra, és toljuk át ezt az egész „szeméthalmazt” 2010-re. Hogy akkor mi lesz, az meg már nem is biztos, hogy a mi gondunk – gondolja ezt a miniszterelnök. S hogy egy kis reménynek tűnő valamit is adjon hangzatos kommunikációval, a csapból is az folyik, hogy a jövő évi költségvetés egyik nyertese az egészségügy lesz. Ötmilliárd forinttal többet ad az új költségvetés a fekvő- és járóbeteg-ellátásnak. Minél többet? Bizony az idei többszörösen megkurtított, semmit nem érő 214 milliárd forintos költségvetési összegnél. Ha megnézzük ezt a többlet ötmilliárd forintot, akkor az is kiderül, hogy ez sem a kórházaknak jut, hanem a háziorvosi rendszernek (megérdemlik), onkológiai szerekre, és a H1N1 influenzaoltásra. Jön a másik nagy érv: de a járulékcsökkenések miatt legalább tízmilliárd forint marad indirekt módon a kórházak kasszájában. Ebben talán van némi igazság, de tegyünk hozzá annyit, hogy ez pontosan egyenlő azzal az összeggel, amit az áfaemelkedés elvisz. Valamint még egy dolog, amiről elfeledkeztek a kalkuláció során, hogy meghatszorozták a gazdálkodó szervezetek rehabilitációs járulékát. Ez azt jelenti, hogy ha a dolgozói létszám öt százalékának megfelelő számban nem alkalmazunk rehabilitált, leszázalékolt embereket, akkor fejenként 870 ezer forint büntetést kell fizetni. Kiszámolva ez annyit jelent, hogy minden intézménynél a járulékon történt megtakarítás több mint 30 százalékát ez a büntetés elviszi. Mert nem tudunk, nem lehet ágy mellett leszázalékolt embereket alkalmazni.
Visszatérve ennek az évnek az utolsó három hónapjára és megismerve a javaslatokat, a kórházaknak az alábbi lehetőségei lesznek:
Minden fórumon tiltakoznak az újabb elvonás ellen. Kijelentik, hogy ebből a pénzből csak nagyon szűk ellátást tudnak elvégezni. Módosítanak a beszállítói-szolgáltatói szerződéseken, kijelentve, hogy bármiről is szól az eredeti megállapodás, minden számlából csak annyit tudunk kifizetni, amennyit mi is megkapunk az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól. Látványos akciók: éhségsztrájk, az adminisztrációs teendők részbeni megtagadása.
Már hallom a szaktárca válaszát a tulajdonosok és a menedzsment felelősségéről. Csúsztatás, a közvélemény félrevezetése, hiszen kinek, ha nem a minisztériumnak kell tudnia, hogy a tulajdonosok-önkormányzatok nem a működtetésért, hanem a működtetés feltételeiért (épületek, műszerek, gépek, berendezések) felelősek. S mit tehet az az önkormányzati rendszer, amelyik vergődik a jövő évi 85 (?), 120 (?), 165 (?) milliárd forintos elvonástól? A menedzsment felelőssége? Ilyet is csak olyan állíthat, aki nem nagyon járt mostanában magyar kórházban és nem látja, nem érzi azokat a kétségbeesett intézkedéseket, amelyekkel a menedzsment próbál igazodni az új helyzethez. Kérdezzék meg a dolgozókat, hogy történik-e változás mostanában a kórházakon belül! De egyhavi pénzkivonást nem lehet kevesebb WC-papír vásárlásával kompenzálni.
Hogy miből adjon a kormány? Itt a válasz: múlt héten megállapodást írt alá a vietnami és magyar miniszterelnök, amely szerint a magyar állam Vietnamban 16 milliárd forintért onkológiai központot épít. Halasszák el ezt egy évvel, tegyék hozzá az egészségügyi miniszter által megítélt 4,5 milliárdot és máris közelebb állunk a kért 25,5 milliárdhoz. Ha van Vietnam számára 16 milliárd, legyen 25 milliárd az omladozó magyar egészségügynek is!

A szerző a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és Egyetemi Oktató Kórház főigazgató főorvosa; a Stratégiai Szövetség a Magyar Kórházakért Egyesület elnöke