A rozmaringrúl

Hej, rozmaring, rozmaring, / Leszakadt rólam az ing, / Ha leszakadt, nem bánom, / Úgy sincs engem, ki szánjon – ez az egyik variáció a sok száz közül, mert a rozmaring, a rezeda, a tulipán, az ibolya, a kökény, a ribizli és más növényországi csoda közt vagy inkább rovásukra, az egyik legemlegetettebb növényünk. Oly sokat foglalkozik vele a népköltés, mondja ezt egy mára szinte teljesen elfeledett tudós-író, kecskeméti tanár, egy valóságos főreáliskolai igazgató, Hanusz István az 1901-es kiadású A növények világából című örökbecsű könyvében, hogy az több, mint feltűnő. Én viszont őt emlegetem sűrűn, mert posztmodern pimaszkodással szívesen, olykor kizárólagos joggal szeretem őt, e szeretetre méltó tudós tanárt Hanusz bácsinak nevezni. Mert olyan ő nékem, mint egy valóságos, örökös bácsi (mondom én, aki már szintén bácsi korba fordulgatok), akitől még az élet apró-cseprő ügyeiben is csak fontos, hogy úgy mondjam, lényeges dolgokat lehet hallani. Ma is vadászom a könyveit; ilyenek vannak, mint A fák birodalmából, A nagy magyar Alföld, A tölgyekről, Képek a növényvilágból – nagyszerű, feleim, mit mondjak, olvassátok ezt a kedves Hanusz bácsit!
Szóval a rozmaringgal oly sokat foglalkozik a népköltés, hogy az szinte a virágok királynője, a rózsa rovására megy – mit tegyünk? Akármerre nyitnánk ablakot, hogy rátekintsünk a növénybirodalom délceg figuráira, ez az igénytelen külsejű virág, a rozmaring hirtelenében egyszer csak felbukkan a bizonyosság megvilágosodásával. Fel, mint a szerelem, az ártatlanság virága, az ornamentika bonyolult motívumrendszerétől a műköltészet pátoszos szóvirágaiban, de még a csárdásban, a hallgatókban is – mindenfelé. Mintha ő lenne „a magyarság kedves virága”, ahogy Hanusz bácsi mondja.
Én persze gazdaként régóta szidom, hol fenyegetőzve, hol békülékenyebb húrokat pengetve, hej, micsoda növény vagy te, hisz vagy is nékem, meg nem is vagy – hiszen ha kint hagylak a kertben, feleségem fűszerszámainak maradékában, a legtöbbször kifagysz. Így aztán és általában, de leginkább konkrétan, nem telelsz át, és csak cserépben, dézsában, kamrában, pincében, verandán, üveg alatt vészeled át a telet. Vagy tizenöt év óta kísérletezgetek veled – többnyire sikertelenül, vagyis meglehetősen szerény eredménnyel, bár az egyik védett helyre plántált növényem már három elég zűrös magyar telet is kibírt. De biz’ sokszor láttalak, hogy tavaszra nagyon megbarnultak a leveleid, és akkor mindennek vége. Nincs mit tenni, nem fogsz megéledni; kifagysz. De láttam már Somlósi Lajoska Ság-hegyi pincéjénél vagy tizenöt éves tövet is; dús, vadregényes, hatalmas, inkább valamilyen kéjesen elnyújtózó, impozáns mediterrán testet, Dél-Franciaországból hozott példányt – hej, rozmaring; mert hát szeret ott lenni, és gazdájával bensőséges, szinte intim viszonyba keveredtek. Mit ennek a délszaki, provance-i növénynek a Vas megyei magyar fagy? Lajoska komám az utolsó magyar tanúhegyről meg mióta ígérgeti, hogy ad belőle bujtást vagy tövet?!
Ahogy Szepsi Csombor Márton Nyugat-Európáról szóló Europica varietas könyvében, épp a Galliát bemutató lapokon emlegette is: „Az rozmaring és a ciprus gyakor helyen, főképpen Provincia tartományában nemkülönben, mint szintén Angliában, minden gondoskodás nélkül nevelkedik.”
Ungarisches Wasser (magyar víz), aqua reginae Hungariae (magyar királyné vize) név alatt híres volt a rozmaring virágából borszeszes párolással készített szépítőszer, amelyet a Müller-féle Kräuterbuch is emleget 1869-ben, mert ez a „termék” meghódította világot. Ő úgy tudja, hogy Izabella magyar királyné olyan remetétől kapta e víz készítési titkát, akit sohasem látott, és azért hitte, hogy az angyal küldte neki. Megtalálták a róla szóló recipét naplókönyvében, ahol az is följegyezve állt, hogy félévi használat után teljesen kiépült gonosz köszvényéből, utóbb pedig arcát mosta vele, s viszszanyerte tőle régi üde szépségét. Sokkal érdekesebb maga a hivatkozott szöveg, amelyet Rapaics Raymund közöl A magyarság virágaiban, s amelyet a szerző ügyes hamisítványnak tart.
Praevotius paduai orvos írta 1606-ban: „Sancta Elisabetha, Hungariae olim Regina – Én, Erzsébet, a magyarok királynéja, midőn 72 éves koromban kínos köszvényben fetrengék, és ezzel az alább megírt orvossággal esztendőkig éldegélnék, amelyre engem egy remete tanított volt, akit sem előbb, sem utóbb soha többé nem láttam, csakhamar javulásomat éreztem, annyira, hogy minden tetemeimben megvidultam s mintegy egészen megifjodtam, arcomban megszépültem, úgyhogy még a lengyel király is megkéretett feleségül, midőn mindketten özvegységben élnénk; de ezt cselekednem az én Uram, Jézus Krisztushoz való buzgó szeretetem nem engedte, akinek angyalától, úgy hiszem, kaptam ezt az orvosságot”. Az ősforrást Rapaics Raymond izgalmas filológiai és botanikai levezetéssel ügyes marketingtrükknek nevezi, ám a rozmaringról és a magyar királynéról szóló mese magyar királyné vize néven pár századig egybeforrt.
Általában, írják a régi füves könyvek, a rozmaringlevél szeszben áztatva reuma, migrén ellen, forrázata nehezen gyógyuló sebekre használatos. Epe- és vizelethajtó, jó étvágygerjesztő. Apáczai Csere János szerint (Magyar enciklopédia, 1653) a rozmaring „vékony ágacskájú fű, levelei aprók, sűrűk, hol őszök, fellyül zöldellők és tömjénszagúak. Meleg és száraz a harmadik rendben, felette lágyító, emésztő és elkenő erejű. Az ő leve mézzel megelegyítetvén, a szem látását megélesíti, maga borssal borban a sárgasággal illettetteknek hasznosan adatik bé. A bor, melyben ennek levelei megfőzettettek, ha reggel és estve lagymadagon vétetik bé, a vért tisztábbá tészi, az ételi kívánást felállítja, és minden belső nedvességeket megemészt, és azoknak kiköpettetését segélli.”
„A rozmaring igen jó az étkekben – írja Lippay –, főképpen pástétomokban, salátákban, zsázsákban, bort vele csinálni, a virágjából ecetet s konzervát.” (Zsázsa: a csípős ízű növények fiatal hajtása, konzerva: befőtt.) Veszelszki Antal, a rejtélyes életű füvész írja 1798-ban: „Ez a bokros növény fa módjára ágakat bocsát, sok apró szárakkal rakva, melynek héjja fehér színű, a levele keskeny, vastag, hosszúkás, mint a levendulának. Jó szaga van és erős, kesernyés, valamennyire összevonós. Fehér-kék virági nőnek a levelek végénél, vagyis tövénél.”
Lippaytól napjainkig ez a csodás növény nagy pályát futott be a gasztronómiától a népköltésig és a népszokásokig. Én november elején ásom ki, és ültetem dézsába két öregebb rozmaringtövemet (kettő kinn telel majd a helyén, oly kevéssé poétikus módon, hogy műanyag zacskót húzok a szárukra). Hogy jövőre is jó illatban sétálhassunk rozmaringos kertünkben – amint a barokk költő, Kőszeghy Pál is emlegeti Bercsényi Miklós és Csáky Krisztina híres vépi lakodalmáról szóló 1695-ös négyes rímű tizenkettősében: „Borjúhúst csigákkal elvegytett melyben / Rákok, tyúkfiak is összvefőttek ebben; / Ha eszed, véled: jársz rozmaringos kertben, / Ugyan mintegy frissít jó ízi a kedvben…”