Besúgók

Élt az egykori bérházunkban egy egyedülálló asszonyság, aki mindenkiről mindent tudott. Turbánszerűen felkötött, szőkés hajával kedves jelenség volt, talán egy kicsit negédes is. Ideje nagy részét a gangon vagy a körfolyosóra néző ablaka mögött töltötte, sokat cigarettázott. A harmadik emeleten lakott, ironikus módon éppen a hármas számú lakásban, de a postás akkoriban nem tréfálkozott ezzel. Pedig az emelet- és lakásszámot perjel választotta el egymástól a levelesláda címkéjén. Igen, Piroska néni amolyan besúgóféle lehetett, vagy tömbbizalmi, vagy a fene sem tudja, mi a jó szó rá. Az biztos, hogy lelkesedésből dolgozott, körülményeit ismerve túl sok jutalomban aligha részesítették. Persze sosem beszélt erről, mégis mindenki tudta a titkot. A Lenin körúti ház négy gangja a sok pletykás öregasszonnyal olyan volt, mint egy falu, ahol senkinek sincs jobb dolga, mint hogy a másik magánéletében vájkáljon. Így hát nem is lehetett különösebben nehéz dolga. Piroska nénitől egy kicsit azért tarthattak a lakók, de mindenre nem emlékszem pontosan. Még gyerek voltam, s eleinte csak látogatóba jártunk át Angyalföldről a nagyszülőkhöz. Utálni azonban nem utálták, hozzászoktak. Szerette a rendet, s mindig igyekezett inkább elejét venni a bajnak, mintsem aztán mások ítélkezzenek a lakóközösség felett. Amikor este zárni kellett a kaput, ő mindig lesben állt a nagy kulccsal, s ha a házmester netán megfeledkezett volna a dolgáról, hát intézkedett. Amikor csőtörés miatt a pincét elárasztotta a víz, ő riasztotta a lakókat, s ha elromlott egy háztartási kisgép, fejből mondta a Gelka hívószámát. Aztán mikor eljött a választások napja, lakásról lakásra járva agitálta a szomszédokat, hiszen szavazni mindenkinek állampolgári kötelessége. Ő legalábbis így gondolta a nyolcvanas években. Piroska néni következetes, lekenyerezhetetlen nő volt, de hála neki, mindig megnyugodva léptünk be a zajos Nagykörútról a százéves ház nagy fakapuján. Persze akkor még nem érthettem a világ működését.
Azóta eltelt majd huszonöt év, közben Lenint átkeresztelték Erzsébetre, az ablakunk alatti Pálma presszót meg Mozart kávézóra. A lakást eladtuk, Piroska nénitől még csak el sem köszöntünk. Nem volt harag, a nagy titok miatt azonban a lakótársi viszonyból sosem lehetett barátság. A függöny mögül biztosan végignézte, amint vaskos bútoraink kisétálnak a körfolyosón, ám nem bújt elő fészkéből. Tudta, ilyenkor érzelmeskedni kellene, de az nem lett volna teljesen őszinte.
Az a hír járja, sok dolog nem változott. Bemondta a rádió, hogy az állam most is megjutalmazza a bizalmi embereket, de állítólag már nem a rendszer védelmében teszi ezt, hanem a korrupció elleni harc jegyében. Akkoriban a Lenin körúton mi még nem ismertük ezt a kifejezést, szerintem nagyszüleim sem. Tíz százalékot fizetnek, ha valaki besúgja, ki fogadott el csúszópénzt. Szép gondolat. Alighanem sorakoznak is már a titkárnők, Irénkék, Margók, netán Piroskák, kihallgatják a főnök beszélgetéseit, utána pillantanak a függöny mögül, nincsenek-e gyanús kapcsolatai, ügyletei. Ha a jóérzés vezeti őket, az első árulkodó jelnél hatni próbálnak a felettes lelkére, hátha sikerül meggyőzni, hogy igenis ki lehet jönni becsületesen is a fizetésből. De ha ez nem megy, vagy pusztán forr bennük a boszszú, hát jelentenek. Ki tudja, nagy összegnek a tíz százaléka is szép summa lehet. Tartaniuk pedig nincs mitől, hiszen a kormány kiáll értük, megvédi őket a bemártottak haragjától. Úgyhogy senki sincs biztonságban, aki a kapzsiság bűnös útjára téved!
De a mi Lenin körúti Piroska nénink idejében valamiért mégis ideálisabbnak tűnt a társadalom. Szűken, a bérház huszonnégy családjának szintjén értve persze, hiszen odakint akkor is velejéig romlott volt a világ. Talán az élő lelkiismeretünknek hittük őt, s nem is a retorziótól tartottunk igazán, hanem a megszégyenüléstől. Ezért nem hallatszott egy hangos szó sem a tömbben. De lehet, hogy tévedek, hiszen mondom, kisgyerek voltam még, mindenre nem emlékezhetek pontosan.