Kazinczy a koporsóban

A napokban telefonhívást kaptam Jáki László tanár úrtól, az örökifjú neveléstörténésztől. Arra kért, hogy írjak egy cikket a következő címmel: Kazinczy a koporsóban.
– Jézus Mária! – mondtam –, mire gondol, tanár úr?
– Arra – hangzott a válasz –, hogy mitől forogna manapság Kazinczy a sírjában, mi minden nem tetszene neki a magyar nyelv mai állapotában.
Inkább arról írnék, minek örülne. Nem ígértem, hogy túlságosan hosszúra nyúlna: egészen biztosan csodálkozna a gyors beszéden; zavarná az udvariatlanság, a durvaság; meglepődne az interneten szemlélhető trehány levelezési stíluson, a sok anglicizmuson; csóválná fejét a tudományos próza nehézkessége, érthetetlen mondatai miatt.
Előbb azonban idézni szeretnék Kölcseynek az Akadémián 1832. szeptember 8-án elmondott gyönyörű emlékbeszédéből. Ennek bevezetésében hangzik el a következő, szállóigévé vált mondat: „A sorsnak kedvencei nincsenek, csak eszközei.” Kazinczyt sem kedvelte a sors. „Hetedfél hosszú évig” sínylődött börtönben, „és a brünni erősségben, mint a kufsteini hegyormon s a munkácsi vár falai közt, szerelme a nyelvhez nem kisebbedék. Ott a vigasztalástól üres magányban érlelte meg ő a nagy gondolatot: újító változást hozni a nyelvbe; s ezáltal ízlésünknek, gondolkozásunk módjának s a tudományi mívelődésünknek más és nagy befolyású utat mutatni.” Olvasóközönséget alkotott – mondta Kölcsey –, kicsinyt ugyan, de reményt adót. Mennyi támadást és gúnyt kellett eltűrnie! – a mostani nyelvművelés-ellenes támadások bizonyára nem zavarnák, megszokhatta őket.
Jobban bánthatta a közöny. Kölcsey emlékbeszédének zárószavai keserűek, ezt mondta a tudós társaság színe előtt: „Epések lesznek talán szavaim; de keserű, kínos emlékezetek támadnak lelkemben. Mert gondolkodom a népről, mely Zrínyit, az írót el tudta feledni; mely Faludit, míg élt, nem ismeré; mely Révairól hallani nem akart; mely Baróti Szabót és Virágot meg nem siratta; s melynek kebelében az ötvenhat évet szakadatlan munka közt eltöltött Kazinczy nyomorúsággal élt és holt. […] Társaim, nem szenved ő többet! Lenyugvék ősz fürtjeiben, a széphalmi lak romjai közt […]. És gyermekeit idegen kéz fogja ápolni, és sírját szívszorulva kerüli ki a magyar nyelvművész, sorsától rettegvén. S bár emlékezete keserű voltát szerencsésebb évek hamar feledtetnék el, hogy a maradék előtt csak dicsősége ragyogjon, kínjai pedig megfoghatatlanok legyenek!”
Nem lehet nem megrendüléssel olvasni Kölcsey kemény szavait: önvizsgálatra késztetnek jó százhetven év távlatából is. „Kenyér után indul a sokaság, magányos hasznokat vadász” – mondja, s ez így van ma is. A sokaság nem törődik poétáival. Az már az írástudók felelőssége, hogy a mai diák nem hall Faludiról, Révairól, Baróti Szabóról, a szép nevű Virág Benedekről, a magyar nyelv szerelmeséről. Megkönnyebbül kissé a lelkünk, hogy Kazinczyt kiemelhetjük ebből a sorból. Bánkódna a kortársait méltatlanul lebecsülő amnézia miatt.
De örvendene a lelke, ha tudomást szerezne mindenekelőtt a Kazinczy-évről, azután a Kazinczy szépkiejtési versenyekről és a Kazinczy-díjról. Meghatódva szemlélné, hogy az Édes anyanyelvünk verseny résztvevői évente megkoszorúzzák Sátoraljaújhelyen álló szobrát, és tisztelegnek Széphalomban sírja és a Kazinczy-mauzóleum előtt. S ha kissé arrább emelné tekintetét, megpillantaná A Magyar Nyelv Múzeumát. Hát ilyen is lehetséges? – kérdezné. A magyar nyelvművésznek nem kell szívszorulva elkerülnie sírját, van némi megbecsültsége, mindenesetre több, mint amennyit Kölcsey az ősz mester halála után feltételezett.
Beteljesedett a költőtárs kívánsága: „a maradék” előtt Kazinczynak csak dicsősége ragyog.