Manu és Gabo

Napvilágot látott egy tripla Manu Chao, ami úgy tripla, hogy két CD-t és egy DVD-t tartalmaz, amúgy pedig koncertfelvétel. Tehát élő. De annyira, hogy majd kiugrik a lejátszóból, üvölt belőle az élet, nemhiába mondta egyszer Manu, hogy utálja az olyan koncertlemezeket, amelyeket egy harminc-negyven állomásos turné legjobban sikerült pillanataiból ekecselnek össze, aztán még a stúdiókban is hónapokig simogatják a kicsikét. Ez a buli olyan, mintha ott lennénk a vad pogókból belassuló reggae közepén, hogy aztán a latinóból újra eszement punk legyen, harsonával, és megint bele a rumbába, és sose lesz vége. Az anyag szépen rávilágít arra, hogy miért Manu Chao az utóbbi tizenöt év legmeghatározóbb nem angolszász előadója, a rock and roll Maradonája. Latin-Amerikában hihetetlenül népszerű, jelkép, valószínűleg bármikor képes lenne kirobbantani egy kisebb, vidám házibuliba torkolló forradalmat. Erre ő persze azt mondja, hogy csak annyiban jelkép, amennyiben mindannyian azok vagyunk, a saját életünk jelképei. Na ebben mélységesen igaza van, nem ismerek még egy világsztárt, akinél enynyire összhangban lenne az, amit a színpadról közvetít azzal, ahogyan él.
Azt mondja, a világ tökéletesen megtébolyodott, és összefogásra van szükség a pénz hatalmával szemben. Nevesíti tehát az ördögöt, radikálisan gondolkodik, és szelíden cselekszik. Új falakról beszél, amelyek a berlini romjaiból épültek Palesztinában, Amerika és Mexikó, Spanyolország és Marokkó között, ahol az utóbbi négy évben többen haltak meg, mint Berlinben negyven év alatt. Szegénység, éhség, ismerjük. Hogy nagyon durva lázadáshoz vezet majd, amin aztán lehet csodálkozni a limuzinokból, sejtjük.
De ki ez a mosolygós próféta, aki úgy összekalapálta a rockot, a punkot, a sanzont, az algériai rait, a reggae-t és a latin zenéket, hogy olyan lett, mint az acélpenge? José-Manuel Thomas Arthur Chao Párizsban született 1961-ben, anyja baszk, apja, az író Ramón Chao galíciai. Hamarosan a párizsi alternatív színtér és a külvárosi bisztrók ismert tagja, nem a Mano Negra az első zenekara, de azzal azonnal hatalmasat üt, a semmiből, függetlenként azonnal ismertté válik egész Franciaországban.
Lehettek volna valóban remek, szimpatikus rockzenekar, szó nem érhette volna a ház elejét. De csak egy zenekar, turné, lemez, promóció a végtelenségig, még több ház, még nagyobb autó, zeneipar. Ehelyett összebútoroztak egy remek színtársulattal, tűznyelőkkel és egyéb mutatványosokkal, és elindult a Karaván. Mint a cigányok, amikor még volt identitásuk. Külvárosokba és más zűrös helyekre, és előadták Franciaország történelmét az ilyesmire egyébként nem kimondottan fogékony lakosságnak. Imádták őket.
Félreértés ne essék, a Mano Negra nem volt jótékonysági intézmény, és Manu sem szent, viszont egy évben háromszázhatvan estén játszottak, és a sportcsarnokok után mindig szerét ejtették, hogy fellépjenek valami lepukkant helyen. Dél-Amerikában különösen, ahol rajongóik még egy dollárt sem tudtak volna fizetni a belépőjegyért. Összehasonlításként: Iggy Pop, a rock and roll leguán, aki nem elsőáldozó a műfajban, a közös turné előadásai előtt tíz perccel érkezett, és tíz perccel utánuk távozott. Manuék meg csak néztek: mi van ezzel, beteg? Aztán rájöttek, hogy nem, csak ez már egy gyár, amiből ők nemigen kérnek. Ezért inkább vettek egy kimustrált teherhajót, helyrepofozták, és miután ráment ingük, gatyájuk, elindultak vele Dél-Amerikába. És odaértek. A hajót Melquiadesnek keresztelték, mert „annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá. Minden év márciusában egy ágrólszakadt cigány család vert sátrat a falu végén, és sípok, dobok fülsiketítő lármájával hirdette a legújabb találmányokat. Először a mágnest mutatták be. Egy testes, torzonborz szakállú, verébkezű cigány, aki Melchiades néven mutatkozott be, harsány hangon bocsátotta közszemlére a macedóniai alkimista bölcsek nyolcadik csodáját, ahogy ő nevezte.”
Igen, ez Gabriel García Márquez (Gabo) Száz év magánya (Székács Vera fordítása). A turné diadalmenet, de Manu nem nyugszik utána sem. A következő eszelős ötlet összerakni egy komplett vonatot, és átvágni vele Kolumbián nagyjából hússzal, elvinni a rock and rollt olyan falvakba, ahol sínek ugyan vannak, de vonat tán sosem járt, és idegent is nagyjából ötven éve láttak utoljára. És a szerelvényen feltétlenül legyen egy tetoválóvagon is, hátha lesz rá igény. Lett. Ez aztán a promóció, nyilván sokan bevállalták volna, jó hely, csajok, nagy lóvé, tiszta Ibiza. Igen, bádogvárosok, halálra ítélt utcagyerekek, gerillaháború, kokainbárók, hivatalnokok és katonatisztek, vérhas és vagy harminc egészen speciális moszkitófaj. Ez már a sokat próbált zenekar néhány tagjának is soknak bizonyult, így kezdődött hát Manu szólókarrierje. A vonatot is megkeresztelték egyébként, a Jég expressz nevet kapta. Hogy miért? Mert az idézett mű így kezdődik: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” Odavisz bennünket Manu is, álmokba és tombolásokba, soha nem látott színekbe, naiv mesékbe és jéghideg valóságba. Buenos noches, amigos!

Manu Chao: Baionarena (Radio Bemba, terjeszti a Warner Music, 2009) l l l l l