Úgy tudom, hogy ön is a New York-i magyar évad ötletadói között van.
– Igen. Először egy összművészeti undergroundeseményt képzeltem el, de hamar kiderült, hogy arra az Isten pénze sem elég. Aztán a Bizottságra gondoltam, de ef. Zámbó Öcsike azt mondta, hogy a nemrég elhunyt Dzsoni nélkül sosem lesz ugyanaz a zenekar.
– Így most a keleti blokk több egykori underground együttesével koncertezik a Kontroll Csoport.
– Még 2005-ben megkeresett két amerikai művészetkutató a Library for Performing Artstól, akik a rendszerváltás előtti kelet-európai undergroundot kutatták. Innen jött az ötlet: ha az amerikaiakat ennyire érdekli ez az időszak, akkor ebből mutassunk be valamit. Megkönnyítette a munkát, hogy a magyar évaddal szinte párhuzamosan az amerikai intézet is elkezdett a változások 20. évfordulójára egy összművészeti fesztivált szervezni.
– A nosztalgiázáson kívül van még létjogosultsága a műfajnak?
– 2006 óta a civil mozgalmak radikalizálódásával a változást igénylő magatartás ismét a figyelem középpontjába került. Elégedetlenség van a társadalomban, változásra van szükség, és ehhez kovász kell. A művészet, a művész mindig is a változások kovásza volt, ha vállalta. De hogy a változás milyen irányba megy el, azt sosem lehet garantálni. A forradalmak után sosem rózsaszín felhők következtek. A mi generációnk 2006-ban látta meg „élőben”, milyen egy utcai megmozdulás. 2006-ig nekem is romantikus elképzeléseim voltak a forradalmakról. Gyerekkoromban Che Guevara-rajongó voltam.
– Hogy sikerült kinőni?
– Elolvastam a naplóját, a levelezéseit…
– Ennek ellenére baloldalinak tartja magát.
– Tekintély- és kizsákmányolóhatalom-ellenes vagyok. Pontosabban politikaihatalom-ellenes, mert szerintem az igazi hatalom a lelkiismeret. Mindenki akarta, hogy változzon valami ’89 táján, és bár nem ilyen lovat képzeltünk el, a legfontosabb megtörtént: demokrácia van. Anno mi is elmondtuk a véleményünket a rendszerről, de ez nem hasonlítható ahhoz, mint amikor az „NDK-s” nekiment a Trabantjával a berlini falnak. Sokszor kérdezik újságírók, van-e aktualitása a szövegeinknek, én úgy érzem, hogy mindig is volt, és újra van.
– Az „utolsó hosszú koncerten” az Ikarus Művelődési Házban, 1983-ban, azt mondták, azért oszlik fel a zenekar, mert több év gyakorlás után sem tudják hibátlanul eljátszani a számokat.
– Akkor most azért álltunk öszsze, hogy kipróbáljuk ez ügyben is magunkat. A Nap-Nap fesztiválon – 1991-ben – még együtt ugráltak az akkori búcsúkoncertünkön azok, akik ma már más-más oldalra szavaznak. Igazi örömünnep volt. Akkor ki is írtuk a plakátra: Utoljára az életben.
– És most itt van két újabb legutolsó koncert.
– Most a New York-i meghívás az apropó. Hadd ünnepeljük meg a rendszerváltás huszadik évfordulóját! Akik nagyon szerették a szocializmusban a kivételezett helyzetüket, azok meg hadd sírjanak! A Kontroll Csoport is része a magyar kulturális hagyománynak, s vele együtt a rendszerváltás előtti underground is, és nemcsak művészeti, hanem társadalmi értelemben is. Itt van például az egyik dalunk, a Besúgók és provokátorok. Ki gondolta ’81-ben, hogy húsz évünk azzal telik ’89 után, hogy a besúgóinkat próbáljuk számszerűsíteni. A Szőnyei-kutatás szerint sok ezren vannak, és ha nem is nevesítjük őket, legalább mondjanak annyit, hogy sorry, és tűnjenek el a közéletből!
– Ön megnézte az aktáját?
– Személyesen nem. Szőnyei Tamásnak adtunk felhatalmazást, hogy kutasson a Nyilvántartottak című könyvéhez. Kiderült, személy szerint nem figyeltek, csak a zenekar fellépéseiről voltak jelentések.
– A rendszerváltás eufóriája után kettészakadt az értelmiség.
– Ez nagyon szomorú, és én a politikusokat hibáztatom ezért. De az értelmiségnek is nagyobb hatással kellene lennie a politikára. Az sem értelmiségi hozzáállás, hogy a másik létét megkérdőjelezik, csak azért, mert feltételeznek egy kizárólagos kultúraképet, egy kizárólagos rendezőelvet. Ez a diktatúra stratégiája! Én nem követtem ezeket a huzakodásokat, a kilencvenes évek közepére teljesen elveszítettem a fonalat. Nem olvastam újságot, nem néztem tévét, nehezen tartottam fenn a létet: fizikai munkákat végeztem. De benne maradtam az undergrond szubkultúrában. Nem adtam fel soha a zenészséget. A társadalom nagy változásait alulnézetből láttam. Nagy Imre újratemetése óta jó időre majd minden közéleti esemény kiesett az életemből, a politika is. Az újratemetés előtt való este például egy házibulin tudtuk meg, hogy lesz valami megmozdulás a Hősök terén. Megmozdulásokra a nyolcvanas években is jártunk: ha kellett, tüntettünk, ha lehetett, koncertet adtunk, mert jobb volt, akár tiltottan is, de tenni valamit, mint teljesen odaadni magunkat a tespedésnek.
– Mennyit fognak megérteni ebből az életérzésből az amerikaiak?
– Mint a régi néma filmekben, rövid összefoglalásokat vetítünk ki a dalok tartalmából, kulturális másságunkat a szövegben helyesírási-nyelvi akcentussal jelezve. Képekkel is jól lehet illusztrálni a dalok jelentését. De úgy gondolom, a zenénk önmagában is megél: kortárs zene a szó klasszikus értelmében.
origo.hu
Megható videó: nem bírtak a könnyeikkel Kapu Tibor volt tanárai
