Meseországban a mócföldi manóknál

Erdély kapuja olyan, mint valami hatalmas terepasztal. Évszakok huzatos játszótere. A magyar határhoz legközelebb eső Nyugati-Szigethegység igazi menedék azoknak, akiknek egyszer csak sok lesz a beton. Másra vágynak. Karsztforrások zubogására. Barlangmélyre. Belégzésre. Jóleső izomlázra. Négy nap Partium szívcsakráján, a Király-hágón innen, a hófoltos pádisi réteken.

Mankó. Még ha közel is esik a határhoz, egy pádisi felfedezőtúrát érdemes pihenővel indítani. A Bihar-hegység terepe ugyan meg sem közelíti a magashegyi körülményeket, az útvonalak általában nehezek, legalább közepes edzettséget igényelnek. Első éjszakára jó alaptábor Daniela és Dorin Pantis családias panziója Arieseniben, a bihari karsztvidékhez legközelebb eső móc faluban. Némi szerpentines tekergés után a kék háztetős Vila Giuliát kell keresni. Szállást foglalni telefonon és e-mailben is lehet. Mobil: 0040/745-198-990. Telefon: [phone]. E-mail: [email protected]. Csillagtúrázáshoz érdemes persze beljebb kerülni; a leglátványosabb pádisi karsztok a Csodavár menedékházból jól jelzett túraútvonalakon elérhetők. A panzióban két-, három- és négyágyas, frissen felújított, fürdőszobás szobákban éjszakánként 8-10 euróért lehet megszállni. Nagy erénye, hogy ide valóban azok jönnek, akik lemondanak a dzsipezésről. Telefon: [phone]. A tulajdonos román, de értik a magyar szót is. Október végétől hóolvadásig autóval szinte járhatatlanok a hegyi utak, kár nekivágni. Amit viszont hiba kihagyni: a Csodavár menedékháztól a Szamos-bazár karsztjai felé vezető jelzett út mentén, nagyjából félúton lakik az öreg móc. Némi apróért jó szívvel ad házi készítésű sajtjaiból. Ha nincs zimankó, néhány kellemesen berendezett faházikóban meg is lehet szállni nála. Természetfotósoknak maga a paradicsom.

Éppen úgy, mint két éve. Hetek óta vágtuk a centit. Mint minden barangolásnak, a pádisi csatangolásnak is van valami rítusszerűsége. És persze megvan a maga ideje. A Bihar-hegységé, a Partium (és talán egész Erdély) legszebb vidékéé, a Pádis-fennsíké, semmi kétség, az ősz. Az aranyló, vén nyárba kacsintó, néhol már berzenkedő október. Mint valami óriási terepasztalon, úgy jár-kel az ember késő ősszel a bihari karsztokon, behavazott avarszőnyegen, surranó léptekkel. Mócföld, meseország. Mintha manók laknák. A Nyugati-Kárpátok karsztos, nyers vidékén mások a színek, az arányok, nyoma sincs a Fogarasi-havasok vagy a Hargita drámaiságának. A határhoz legközelebb eső Bihar-hegység komisz domborulatok láncolata; kőkemény kaptatók nehezítik, meredek sziklafalak, feneketlenbe zuhanó dolinák szabdalják, érzetre mégis lágy anyagból gyúrt vidék ez, semmiből felbukkanó hegyi patakokkal, barlangokkal, lankás tisztásokkal. Hegyei és völgyei között kergetőznek az évszakok; itt hó, ott szikrázó napsütés, néhány kilométeren belül tavaszból ősz, aztán tél.
Dolgos, kérges tenyerű székelyek helyett sísapkás mócok lakják a vidéket, fejkendős, vastag harisnyás asszonyok hajtják a szamarakat a sáros utakon, a hegyi románoknak mondott móc férfiak meg csak vágják a fát, hasítják, rendületlenül. A falvakban elvétve hallani magyar szót; Partium hegyvidéki része már az 1848–49-es szabadságharc idején is az erdélyi románság lakhelye volt. Ha érezhetően szivárog is némi tőke erre a vidékre, tapogatóznak a hegyvidékiek, mi fán terem a turizmus, az összkép még kaotikus. Több a roskatag ház, az omladozó kerítés, az elhanyagolt porta, mint az építkezés. Bűzgázt pöfögő veterán buszokban munkások gubbasztanak, mennek a napszámba, minimálbérért. Nehéz eldönteni, mi a jellemzőbb errefelé: a szegénység vagy az igénytelenség. A falvak határában összehányt halom szemetet látva azért el-elgondolkodik az ember, lám, milyen sokszínű hely ez az EU.
Aztán maga mögött hagyja az utolsó falut is, és már nem nagyon gondolkodik. Vonszolja a zsákot, avarba markolva kapaszkodik, küszködve mászik hegyen-völgyön. Nem gondol már semmire. Csak a menedékház ropogós dunyhájára vágyik.
A rítus bevégeztetik. Hogy ugyanis, a civilizációs pózokat a szennyesbe dobni, némi meleg ruhát, termoszt, kamáslit, elemózsiát csomagolni, bakancsot húzni, és egy késő őszi hétköznap délután a városból csendben kislisszani. Alig ötszáz kilométer Pesttől az utolsó, még autóval is könnyen megközelíthető móc falu, Arieseni (Lápos). A hegyeken túl már csak a manók. Épp csak egyet kell aludni.
A láposi panzió nekirugaszkodásra kiváló; a falu felől szűk ötórás gyalogtúrával át lehet kelni a hegyeken, ahol a leglátványosabb karsztok közelében kényelmes éjjeli menedéket is lehet találni. Az utóbbi néhány évben híre ment, hogy az 1100-1300 méter magasan elterülő Pádis-fennsík karsztjai egyedülálló természeti kincseket rejtenek, főleg nyáron magyar túrázók is egyre többen látogatják a vidéket. Vannak, akik Belényes és Vasaskőfalva felől célirányosan kocsival érkeznek, és a Pádis menedékházra esküsznek. No, nekik útban Lápos felől a Csodavár menedékházhoz kimarad a hol köddel takarózó, hol napfényben úszó pásztorrét a magányos vityillóval. Megpillantja az ember, s a mócföldi falvak káoszát már el is felejti. A dzsipesek szegényebbek lesznek egy felfedezéssel is: harminckilós zsák ide vagy oda, ha az ember friss medvenyomot pillant meg a hóban, hihetetlen tartalékokat képes mozgósítani.
És akkor végre, Csodavár. Menedékház közvetlenül a Pádis legismertebb látványossága, a barlangrendszerrel összekötött három hatalmas sziklaüreg közelében. Öt óra menet után úgy tűnik, minden földi idill ide húzódott, ebbe a frissen ágyazott menedékházi szobába. Csorbaleves, forralt bor, kiadós vacsorák. Két éve még Sanyi, a tagba-szakadt zugivó háziúr szolgálta fel esténként; minden évben átvackolta a telet Váradon, s alig várta a szezont, hogy újra feljöhessen szolgálni a hegyek közé. Sanyi már nincs, a ház is megújult. A dobozos Ursus és a vendégszeretet viszont a régi. Legalább három túracélpont kihagyhatatlan. A Csodavár nem más, mint egy óriási víznyelő, Európa legnagyobb exokarsztja, vizes barlangfolyosókkal összekötött „üstök” füzére. Mint valami sülylyesztett templom. Két éve bemerészkedtünk a barlang mélyére, idén a vízbőség nem engedte. A dolinák mélyére ereszkedni – még ha nem is könnyű útvonal – mindenképp érdemes. Más világ van ott. A sziklák repedéseiben leskelődnek, sustorognak a mócföldi manók. A Galbina-kőköz egy vízesésekkel szegélyezett hatalmas kanyon, kétszáz méter magas sziklák őrzik. Függőhídjait évente elsodorják az áradások, de a sziklákba erősített vaskábelek segítségével a mélyébe lehet ereszkedni. Nyákos sziklafalakon, kúszva, mint valami bogár. A kaland szó erre kevés. És ha nem vágyik az ember izomszaggató túrára, ott a Meleg-Szamos forrásvidékének gyönyörű szurdokvölgye, a Szamos-bazár. A Csodavártól oda-vissza bő húsz kilométeres túra; nem véletlenül botlunk majd minden tisztáson természetfotósokba. Az Aragyásza-barlang meghódítása kisebb adrenalinlöket. Minden küszködést megér. Kaptatón fel, lejtőn le, vaskábelbe csimpaszkodva szurdokon át, barlang mélyén, sziklákon szökellve környékez a lelki béke.
Lakik a semmi közepén egy öreg móc, útban vissza, a Csodavár felé. Csak ő, a felesége, meg a jó öreg Dacia. Reggel a Nyugati-Kárpátok egyik legszebb helyén ébrednek. Napközben mákos kiflit sütnek, sajtot érlelnek. Vannak. És néha talán, ha turista nem látja, vendégséget rendeznek a manóknak.