Hiába érdeklődöm a régi bákói belvárosról. A taxisofőr a végeérhetetlen tömbházsor közepére mutat: itt volt valamikor. A moldvai megyeszékhely az 1977-es földrengés pusztítása után, a Ceausescu-féle őrült homogenizáció jegyében nyerte el új, a legtöbb romániai várostól alig különböző arculatát. Az egységesítés országosan ugyan nem sikerült , de így is nagyok a veszteségek. Bákó művelődési központjában s a lábnyiki magyar otthonban tartott kétnapos, ötödszörre megrendezett, a hazai állami szervek által egy fillérrel sem támogatott, a Teleki László Alapítvány szervezte moldvai csángó konferencia címe ugyanerre utal: Veszélyeztetett örökség – veszélyeztetett kultúrák.
A magyarul még tudó moldvai csángók száma a legutóbbi felmérések szerint 62 ezer körülire tehető, ez a népcsoportnak csak mintegy negyede. A szikár, tudományos felméréseken alapuló statisztikai adatokat a kulturális identitásról előadást tartó fiatal szociológus doktorandusz, Otilia Giurgea kölcsönkért dolgozatából veszem: 2002-ben a negyedmilliós moldvai római katolikus lakosság 95 százaléka románnak vallotta magát. Hasonló a helyzet a csángók fő településterületén, Bákó megyében is. Itt több mint 97 százaléknyi a románok aránya, alig négy és fél ezren mondták magukat magyarnak vagy székelynek (ezek nagy része is a Gyimes völgyében él), s mindössze 796 a csángók száma az adatok szerint. Az élet, a mindennapok, a számokba nem sűríthető helyi sajátosságok azonban sokszor teszik viszonylagossá a statisztikát.
Visszafordíthatatlan a nyelvcsere, értelmetlen küzdeni ellene – hangzott az érvelés még nem sokkal ezelőtt nemcsak a románok, hanem az erdélyi magyar néprajzosok körében is. Az indok kézenfekvőnek tűnt: az archaikus nyelv megőrzésével a felemelkedés lehetőségétől fosztaná meg magát az új nemzedék. Részben ezzel a meggyőződéssel érkezett Kolozsvárról Moldvába annak idején Hegyeli Attila tanár, néprajzkutató, aki majdnem tíz éve dolgozik a csángó oktatási program vezetőjeként. Amint mondja, ő is megtapasztalta a statisztikai felmérések viszonylagosságát.
Bérelt házak tisztaszobáiban kezdődött alig egy évtizede a magyaroktatás. Sokan csodálkozó naivitással kérdezték: miért nem használják a plébánia erre alkalmas termeit? Nem tudhatták, hogy a csángó falvak krémje, az idegenből jött iskolaigazgató és a sokszor helyi pap a legkülönfélébb eszközökkel akadályozza, hogy a magyar nyelv újra elfoglalhassa az őt megillető helyét Moldvában. Óriási küzdelem után jutott be aztán a magyaróra – választható tárgyként – a tantermek falai közé, de még ebben a helyzetben is sokan nehezítették az oktatást. Előfordult, hogy az igazgatónő egy román újságíró társaságában az ajtóhoz tapadva fülelt, majd miután lebukott, felháborodott hangon vonta felelősségre a tanárt: miért nem értette, mi zajlik odabent? Miért nem románul folyik a magyaróra, akár a francia, a német vagy az angol? Az abszurdnak ható kérdéstől aztán lépésről lépésre jutottak el a jelenlegi kedvezőbb helyzetbe. Manapság már 1500 diák tanul magyarul huszonegy településen, tizennégy faluban pedig – választható tantárgyként – az állami iskolában.
Nagy előrelépés ez, ha tudjuk, hogy tíz éve még rendőrt hívtak az egyik faluban az iskola területén a szünetben magyarul beszélő, nyelvjárásgyűjtésen részt vevő egyetemistákhoz. (A hatóság meg is jelent, osztrák rendszámú autójával áthajtva a települést keresztülszelő sovány patakon, de kénytelen volt hamar eltávozni. Nem találkozott ugyanis semmi törvénybe ütköző jelenséggel.) A helyzet azóta sokat javult, s ez összefügg azzal, hogy Románia hosszú ideig várakozott az Európai Unió előszobájában, s nyilván nem kívánta megzavarni, késleltetni a belépést emberi jogi botránnyal. Ekkor kapott erőre a magyartanítás az állami iskolákban. A csatlakozás után, mikor már nem volt nagy tétje a csángók ügyének, a folyamat lelassult. Hiába vitte el Hegyeli Attila Bákó megye prefektusához az Európa Tanácsnak a magyar nyelv tanítását támogató ajánlását román fordításban. A prefektus azt felelte, bizonyára nem olvasta el figyelmesen a szöveget, hiszen a címben csupán „ajánlás”, s nem utasítás szerepel, ez pedig igazán nem kötelez senkit semmire.
– A nyelvvesztés megállítható – mondja Hegyeli Attila, hozzátéve, a csángó vidéken a magyaroktatási programban részt vevő 1500 diáknál jóval több, mintegy 9000 iskoláskorú kötődik a nyelvhez, sokaknak passzív tudásuk van, értenek magyarul, de nem beszélnek olyan jól, hogy legyen bátorságuk megszólalni. Szeretnék, ha nemsokára már negyvenöt faluban folyhatna a magyartanítás. – Az oktatási program – mint mondja – tiszteletben tartja a csángó nyelvjárás szavait, fordulatait. Tudni kell ugyanakkor, hogy az esetek többségében a gyerekek első nyelve ma már a román.
– Ha körülbelül tizenöt évvel ezelőtt megkérdeznek mint Bákóban dolgozó gyári munkást, románnak vallottam volna magam. Aztán elkerültem magyar nyelvterületre, majd Magyarországra, ahol közgazdasági diplomát szereztem – mondja Solomon Adrián, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének elnöke.
Nyomában igazi mai csángó történetek bukkannak napvilágra – garmadával. Az alábbi történet hőse B.:
– Ha nincs az 1989-es váltás, ma falum termelőszövetkezetében dolgozva a gyermekeimmel már valószínűleg románul beszélnék. Későbbi, Magyarországon folytatott tanulmányaim finoman szólva nem voltak eredményesek, s így hazamenni sem mertem. Elbujdostam, csaposként dolgoztam egy felsőörsi kocsmában, felmerült bennem a papság gondolata is, feltételezve, édesanyám örülne, ha látná, Isten útját járom. A szerzetes, akivel ott a Balaton-felvidéken hozott össze a sorsom, kevésnek találva szándékom komolyságát, lebeszélt erről. Azóta elvégeztem a népművelői szakot Győrben, édesanyámnál is jártam, aki pofonnal és öleléssel fogadott egyszerre.
B., aki jelenleg a budapesti VII. kerület lakosa, magyarázatként hozzáfűzi: édesanyja már könyörgő szentmiséket mondatott érte. Megnősült, két gyermeke van, boldognak tartja magát.
Egy Moldvából elszármazott, Magyarországon szolgáló fiatal pap mondja:
– Azt hittem, a magyarok létezése: mese. Tíz-tizenkét éves koromban úgy gondoltam, a nyelvet csak mi beszéljük a faluban, senki más. Körbe-körbe mindenki románul szólt hozzánk. Csodának hatott, amikor a nagyapám vonaton először elvitt Csíkszeredába, ahol szinte csak magyar szót hallhattam. Ekkor találkoztam először az Ungaria reducatával, azaz szabad fordításban a kicsi Magyarországgal, ahogy a nekem meghatározó élményt nyújtó Székelyföldet hívta sok román. S még nagyobb csoda volt, amikor nemsokára megtudtam, hogy létezik a valóságban is – igaz, kicsit meszszebb – Magyarország.
Ötvenévesen került Moldvába Ládi Erika, az egri Gárdonyi Géza Színház egykori művészeti titkára:
– Kerestem a helyemet, otthon nem volt rám szükség, a gyerekeim elmentek. Pest felé buszozva olvastam egy hirdetést: magyartanárt keresnek Moldvában. Mire felértem, eldöntöttem, kimegyek. Életem legjobb döntése volt, bár eleinte sokat szenvedtem, nagyon nehéznek, másnak tűnt itt az élet. A gyerekek nem értettek, egy kisgyermek azt mondta a második órámon: Kend meg nem is tud magyarul. Nem hitték el, hogy ahonnan jöttem, mindenki így beszél. Aztán a gyerekek szeretete, a nyíltság tartott itt. Egy évet akartam maradni, most kezdtem a harmadik tanévet. Nem tudom, meddig maradok. Jelenleg öten dolgoznak itt magyaroktatóként. A legfrissebb tanerő, Juhász Péter, vagy ahogy a gyerekek nevezik, Bácsi Píter szociálpedagógia szakot végzett, tősgyökeres pesti fiatalember.
– Csángó nyelv nem létezik, mint ahogy nem külön nyelv a moldáviai és a román. A magyar kultúra a sajátunk, hagyományaink innen erednek. Magyar és nem csángó vagy román nyelvű balladákat gyűjtöttek annak idején tőlünk – mondja a pusztinai Nyisztor Tinka, aztán a pusztinai magyar szentmisékért folytatott eddig eredménytelen harcáról beszél. A pesti egyetemen néprajzi doktorátust szerzett asszonyt – aki Dani Péter és Keszáp Ilona gyermekeként látta meg a napvilágot, családnevét önkényesen nyerte a korabeli román hatóságoktól – az a fajta, különösen a nőkre jellemző, tiszteletre méltó küzdőszellem jellemzi, amely az ókori drámairodalom hőseinek sorába emelte az engesztelhetetlen igazságkereső Antigonét is. Elment az EU diszkriminációellenes csoportjához, a iasi-i püspökhöz, aki nem támogatta a magyar misézést, arra hivatkozva, hogy azt a nép nem értené. S ha szűkebb hazájában egyelőre utópiának tűnik is a rendszeres magyar szertartás, azért reménykedik. Legalább abban, hogy Lábnyikon most kivételesen kétnyelvű szentmise lesz.
Úgysem jön el a iasi-i püspök! Nem lesz itt magyar mise! – hallani többször a nevezetes napon, amikor két főpapot is várnak Lábnyikba. A kételkedés annak köszönhető, hogy korábban épp Petru Gherghel püspök volt az egyik legnagyobb ellenzője a templombeli magyar ajkú szertartásoknak. Odabenn, a kórus alatt szinte fizikailag érezhető a feszültség. Aztán elcsöndesül a tömeg, a főhajón át bevonul a papság, elöl a ministránsok, majd a négy-öt áldozópap (közülük hárman Magyarországon szolgáló csángó papok). A menetet a két főpap zárja: a partiumi származású Cserháti Ferenc, a „külső” magyarok püspöke, aki Erdő Péter bíboros prímással és Diószegi Lászlóval, a Teleki László Alapítvány igazgatójával együtt sokat tett azért, hogy létrejöjjön a történelmi fordulatnak nevezett mise; aztán az egyházmegye főpásztora, Petru Gherghel lép a padok közé, s az oltárcsók után magyarul – dicsértessék a Jézus Krisztus!-sal – köszönti a nemcsak Lábnyikból, hanem a környékbeli csángó falvakból is idesereglett híveket. A szertartás latinul, magyarul és a románul folyik, s az áldozás után felhangzik a csángó Boldogasszony anyánk: „Moldováról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg csángó magyarokról!” Gherghel püspök a zárókönyörgés előtt ezt mondja: „Nem hirdethetjük az evangéliumot szeretet, egymás megbecsülése, egymás tisztelete nélkül, ezért kérjük az Urat, hogy mindannyiunknak ugyanaz a hite legyen, és legyen bátorságunk, hogy mindenki a saját nyelvén dicsérje az Urat.”
Petru Gherghel püspök főpapi reverendában érkezik, kezet nyújt. A plébánia kisebb szobájában állunk, ahová megszervezte a találkozót a bukaresti teológia rektora, a csángó származású, s ezért irányukban nagyobb empátiával viseltető Vladimir Peterca kanonok.
– Ez a szentmise egyértelműen kifejezte azok számára is, akik nagyon keveset értenek magyarul, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk, bármely nemzethez tartozzunk is. Közös örömet jelent a mai háromnyelvű mise a közös imádságokkal, énekekkel, különösen azért, mert együtt dicsőítettük Istent. Más a nyelvünk, de mindannyian beszélünk a szeretet nyelvén, tartozzunk bárhová – erősítette meg még egyszer Gherghel püspök.
Arra a kérdésre, hogy lesz-e a jövőben magyar nyelvű imádság, esetleg mise a csángó templomokban, a püspök azt felelte, ha szükség van rá, akkor igen. Bízzunk ígéretében.
origo.hu
Kiderült, hogyan szivároghatott ki a Tisza-lista: egyszerűen elbaltázták
