Hatmillió forint hiányzik ahhoz, hogy a százhalombattai Forrás néptáncegyüttes részt vehessen januárban Montevideóban és Sao Paolóban a dél-amerikai magyarok négyévente megrendezett kontinenstalálkozóján. A tíz pár táncos és négyfős zenekar többtucatszor lépne fel az ottani magyarok előtt, az ő zenekaruk kísérné a helyi tánccsoportok műsorát (eddig erre nem volt példa, a latin-amerikai hagyományőrző magyar együttesek jellemzően gépzenére ropták), a táncosaik pedig kurzusokat tartanának a magyar gyökerű érdeklődőknek. A helyzet nem ismeretlen a Forrás vezetői számára: két éve borárveréssel pótolták ki a hiányzó pénzt azért, hogy Magyarország képviseletében részt vehessenek az év legjelentősebb kulturális világeseményén, a mexikói Monterreyben megszervezett fórumon.
Mielőtt belemélyednénk a történetbe, gondolkodjunk el egy csak ránk jellemző, igen furcsa jelenségen. Arra még van magyarázat, hogy miért koptak ki a néphagyományok is a magyar társadalomból, de az már mélyebb elemzést igényelne, hogy miért vált negatív tartalmú szóvá nálunk a „magyarkodás”, lett szégyen az, ha valaki szereti és ismeri saját népének táncait és kultúráját. Hogyan jutottunk el oda, hogy tőkeerős nagyvállalatok gond nélkül elköltenek milliókat hazai tátikázó popsztárokra és „celebekre” a céges partik során, de autentikus folklórműsort kínosnak tartanak megrendelni? Ne gondoljuk, hogy ez mindenhol így van: a világ legtöbb országában a multik egymás sarkát taposva igyekeznek támogatóként is bizonyítani, hogy mennyire elkötelezettek az őket befogadó ország nemzeti kultúrája, hagyományai iránt. E sorok írója meghökkenve tapasztalta például Münchenben az Oktoberfest idején, hogy még a koreai gyökerű multinacionális cég ügyfélszolgálatán is bajor népviseletben (a férfiak bőrnadrágban, a nők pedig dirndliben) várták a kedves vevőt. Kolumbiában, a többmilliós részvevőjű karneválon külön blokkban vonultak fel a kólagyár népviseletbe öltözött dolgozói, de még a mobilcég vezetői is marimondának (az elefántfüles, kitömött rongytömlőből orrot, szemet és szájat formázó maszkot a szegények találták fel, mert ők is részt akartak venni a karneválon, de nem telt nekik drága jelmezre) öltözve integettek a nézőknek.
Hasonló a helyzet a fesztiválok és más tömegrendezvények esetén is. Emlékeznek arra, hogy valaha valamelyik kólagyártó magyarországi leányvállalata – miközben milliárdos profitot termel nálunk – fő szponzora lett volna egy néptáncfesztiválnak? Láttak már gyorséttermet, mobilszolgáltatót, mosóporgyártót arra költeni, ami a hagyományainkkal, történelmünkkel kapcsolatos? Én nem emlékszem ilyenre – az egyetlen általam ismert kivétel az állami tulajdonban lévő Magyar Fejlesztési Bank volt, amely tavaly a mohácsi busófesztivál főszponzoraként sok milliót költött a hagyományőrző rendezvényre.
A kitérő után vissza a százhalombattai táncosokhoz! A Magyarok Öröksége Alapítvány által működtetett Forrás néptáncegyüttes 2010-ben ünnepli fennállásának huszonötödik évfordulóját. Az együttes csaknem hatszáz tagot számlál, a folyamatos utánpótlást a Pesovár Ferenc Alapfokú Művészetoktatási Intézmény biztosítja számukra, ahol a nevelőtestület, a művésztanárok egyben az együttes táncművészei. Legfőbb eredményük, hogy egy gyökértelen iparvárosban voltak képesek meghonosítani a népművészetet – az általuk minden nyáron megszervezett Summerfest (amely Kelet-Európa legnagyobb nemzetközi folklórfesztiválja, általában húsz-huszonöt ország táncosainak részvételével, köztük nem ritkán dél-amerikai magyar együttessel is) megmozgatja az egész várost. A számtalan hazai díjat és elismerést bezsebelő csapat több kiemelkedő világfesztiválon képviselte Magyarországot – a fentebb már említett mexikói fórumon a Bolsoj, Bejar és Kirov balett-társulatok, a Fülöp-szigeteki Bajanihan táncegyüttes és a Mazurka Lengyel Állami Népi Együttes társaságában lépett fel közös gálaműsorban.
Az együttes hosszú évek óta tart fenn szoros kapcsolatot a Dél-Amerikában élő együttesekkel, több alkalommal vendégszerepeltek Buenos Airesben, Montevideóban és Caracasban. A vendégszereplések mindig kiegészültek tanítással, oktatással, hiszen valamennyi alkalommal az ott működő együttesek számára több napos-hetes kurzust tartottak, az óvodás korosztálytól egészen a felnőtt táncosokig. A táncoktatás mellett nyelvi képzést, és énektanítást is vállalt a csapat, hiszen tagjaik között hungarológia szakon vagy néptáncszakon végzett pedagógus épp úgy megtalálható, mint képzett népdal-, népiének-oktató.
A dél-amerikai magyarok fesztiválját először 1970-ben szervezték meg, a fontos eseményre azóta négyévente kerül sor. Jó tudni, hogy a térségben számos magyar ház, magyar otthon működik, és Caracasban, Sao Paolóban, Buenos Airesben, Montevideóban, Santa Caterinában öszszesen nyolc magyar néptáncegyüttes biztosítja több évtizede az ott élő magyarok számára a magyar nyelv, a zene, a tánc, a hagyományok megtartását. Heroikus küzdelmet folytatnak megmaradásukért, és felbecsülhetetlen eredményeik vannak a magyar közösségek fennmaradásában – nekik köszönhető többek között, hogy a térségben nem veszett el a magyar szó, és az is, hogy az ezernyolcszázas évek végén, az első és második világháború után, illetve az 1956-ban kivándoroltak leszármazottai nem felejtették el őshazájukat. Munkájukkal ugyanakkor népszerűsítik hazánkat, megbecsülést szereznek lakóhelyükön Magyarországnak, a magyar kultúrának.
A mostani, jubileumi találkozó páratlan fontosságú esemény, hiszen az első időkben még a kivándorlók, vagyis az első generációs magyarok vettek részt, de az évek múlásával egyre inkább az ott született gyerekek, majd az unokák és dédunokák szerepeltek, ezzel is bizonyítva az óhazához való hűségüket, küzdelmüket a teljes beolvadás ellen.
A Forrás néptáncegyüttes meghívása is ezt a cél szolgálja, hiszen a színházteremben megtartott önálló estek mellett, a táncoktatás, a nyelvi képzés is feladatuk lenne. A montevideói szereplést a helyi magyarok szeretnék kihasználni arra is, hogy uruguayi tájelőadásokat szervezve, a fesztivál köré szervezett más magyar események kapcsán országos figyelem középpontjába emeljék Magyarországot. Hasonló eseménysort szerveznek számukra a brazíliai magyarok is, így bátran kijelenthető, hogy az út nem kirándulás, hanem küldetés: fellépéseik, tanításaik évekre lendületet, biztatást és erőt adhatnak az ott élő magyarságnak. Jó tudni azt is, hogy a térségben – a Forrás 1997-es turnéját leszámítva – mintegy huszonöt éve nem volt olyan magyar együttes, amely a magyar házakban is fellépett volna.
Huszonöt fő repülne ki, és fontos tudni, hogy valamennyi kiutazó százezer forint hozzájárulást fizet – ez részükről jelentős áldozatvállalást jelent, hiszen a táncosok többsége egyetemista vagy pedagógus. A repülőjegy viszont fejenként legalább háromszázhatvanezer forintba kerül, és akkor még nem beszéltünk a ruhák és hangszerek szállításának költségeiről és biztosításáról. A Forrás vezetősége most azon gondolkodik: egyenként szereznek támogatást a repülőjegyekre, és abban bíznak, Magyarországon lesz huszonöt olyan vállalat vagy tehetős magánszemély, akinek megér háromszázhatvanezer forintot a latin-amerikai magyarság nemzettudatának, kulturális örökségének ápolása.
origo.hu
Kiderült, hogyan szivároghatott ki a Tisza-lista: egyszerűen elbaltázták
