Villanások

Az elmúlás szépsége
Délutáni alvásból ébredvén vizemet és kávémat kortyolgatom báván. Bekapcsolom a rádiót: jöjjön most valami váratlan zene, álmom folytatása. Valami, amit nem én választok ki. Ragadjon el, vezérelje a hangulatomat!
Szenvedélyes szimfóniát hallok. Romantikus zene, ismerős, de nem tudom azonosítani. Képeket idéz fel: mintha fénykarikák táncolnának, valamilyen csúcspont felé haladva, gyorsulva, s ott eltűnnek, s egy másik új, gyorsuló fénykarikatánc kezdődik. Nincs viszszatérés. Mendelssohn? Csajkovszkij? Schumann?
Ez a zene fájdalmasan szép. Nekem az elmúlásról szól, ez széppé teszi. Anyám jut eszembe és más kedves halottak. A saját mulandóságom, közelítésem az elmúláshoz. Beteg barátoké. S mindez szép most!
Vége a zenének. Brahms 4. szimfóniájának első tétele volt. Egy pillanatában még Bartókot is hallottam benne.
Gombászás
Barátunk négy óriási pöfeteggombát hoz, a nagy-villámi réten szedte őket.
Nagy-villámi rét! Ötvenes évek közepe, nyár. Édes fekete szedret szedünk a tövises bokrokról anyámmal, apámmal, öcséimmel. Ősz elején pedig a vadrózsa fanyar gyümölcsét, melynek belsejében sok apró mag rejtezik, szúrós-szöszös az érintése nyelvemen.
Gombát apám inkább lent a szurdokban szedett, a patakparti gyertyános félhomályában, túl Szentgyörgypusztán, ahonnan a szekérút keskeny, bakhátas erdei vágata jobbra kanyarodott felfelé egy kaptatón, hogy patkó formában, az enyhébben emelkedő déli-nyugati oldalról közelítse meg a nagy-villámi rétet.
Rókagombát, őzlábgombát kilószámra talált apám, s anyám nagy gombapaprikásokat főzött. Kincs volt a gomba a hústalan ötvenes években, felséges lakoma lett belőle. S bár titokban féltem az újságokban olvasott gombamérgezéstől, jóízűen ettem a gombapaprikást, és persze sosem lett tőle bajunk.
Apám mérnök létére el tudott volna élni gombán, erdei gyümölcsön, vadon. Ismeretüket csalhatatlanul megtanulta gyerekként nagyapám erdészeitől a Dráva vidéke erdeiben, lápos mezőin. Én ezt nem tanultam meg tőle – gyerekként sokat jártam vele az erdőt, de később ifjúkori mellékösvényeken az ambíció délibábjait kergettem ahelyett, hogy csatlakoztam volna apám kirándulásaihoz.
Helyrehozhatatlan mulasztás.
Élete végén ismét elkísértem őt sétáira a budai hegyekbe, de ekkor már nagyon befelé figyelt – kedves kutyáját sétáltatta, és a gombászásra már nem futotta ereje és kedve.
Amit nem mondhatott el, tudást és emlékeket, most mind itt kering körülöttem láthatatlanul. Érzem, sejtem őket, de megfogni nem tudom. Vannak és nincsenek.
Harangszó és rítusok
Atlantában vasárnaponként, amikor elcsendesült az autógumik diszkrét, de szüntelen surrogása a villanegyedben, olykor távoli harangszót hallottam. Boldog lettem. Akkor vettem észre, mennyire hiányzik a harangszó ebből a városból, és hogy mennyit jelent a harangszó nekem. Egy-két perc fülelés után rájöttem: mentőautó vagy rendőrautó szirénája szól a távolban.
Nem elég, ha az élet kellemes. Csak kellemes. Ezt érzi, tanulja meg az ember Atlantában.
Atlanta fái csodálatosak. Tölgyei, fenyői két-háromszorosára nőnek az itthoninak a bőséges esőkben. Tündöklenek a kertek – a kaméliák, azáleák, loncok, bougainvilleák számtalan fajtája váltja egymást a természet forgószínpadán. Az emberek udvariasak, figyelmesek, nyugodtak, jókedvűek. A kertnegyedek házai ízlésesek és csinosak – kerítés nincsen a város északi felében, mintha megyényi erdőben szórtak volna el diszkrét rendben sok százezer házat, csendesen surrogó utakkal. S Atlantában remekül lehet enni száz meg száz vendéglőben.
De a városteremtő szenvedélyt nem érezzük ebben a városban. Ahogy Los Angelesben sem, mégis másképp. Ezt a várost nem formálták a méretéhez méltó hatalmi ambíciók, vallási kultuszok vagy a szépség szerelme, csak a kényelem és a hasznosság igénytelen ideái. Meg a protestáns erény. Szépsége, bármily megkapó tud lenni, csak ezek járuléka.
A városnak akkor vagy a központjában, amikor végighajtasz a Peachtree Avenuen, felhőkarcolók sok mérföldes sorfala közt, amely magasból, repülőről gigászi sírkövek kettős sorának látszik egy erdő közepén. A központ az út, az autózás. A központ mozog.
Nincs főtér. Nincs fórum. Nincsen operaház. Nincsenek nagy színházak. A hely büszkeségét jelképező georgiai Capitolium meg a városháza neoklasszikus épülete felhőkarcolók közé szorult. A CNN-központ környéke, az olimpiai park inkább a turisták világa, mint a polgároké. Pár mérfölddel északabbra most kezd kialakulni egy új nagyvárosi mag a múzeum és a koncertpalota körül. Közelükben nyers, vörös terméskőből épített református templom is áll – némán és jelentéktelenül a forgalom szegélyén. Meddig? Ebben a városban kevés épület éri meg a nyolcvanadik születésnapját. Az Elfújta a szél írónőjének, Margaret Mitchellnek földszintes fehér háza tragikomikus, itt felejtett Barbie-kunyhóként húzódik meg egy lakótorony tövében.
Az Emory Egyetem szélén finom arányú, puritán metodista templom áll, neoklasszikus stílusú. Nem messze laktam tőle – harangszó onnan sosem szállt felém. Kedves, sótlan metodisták – mintha tartanának a szimbolizmus és az esztétikum elemibb megnyilvánulásaitól. De legfeljebb csengettyűk szólnak a nagy Martin Luther King-templom harangtornyában is, pedig a fekete baptisták istentisztelete odabent minden alkalommal tomboló összművészeti élményt ad a közösségnek – s a közönségnek.
Atlanta templomjáró város a templomjáró Amerikában, mintha mindenki tartozna itt egyházközséghez. De a harangot, úgy látszik, nem illik gyakran kongatni. Talán túlhajtott politikai korrektség ez: nem illik úgy tennünk, mintha különbek vagy akár mások volnánk – pedig titkon azok vagyunk.
A templomtornyok hallgatása nekem a rítusok hiányát jelképezi egy olyan társadalomban, amely a formák kerülésével szeretne spirituális és közösségi lenni. Szerényen, szinte mellékesen, feltűnés nélkül. S persze, mint minden túlzásba vitt törekvés, ez is a visszájára fordul, mert az embernek mély érzelmi és szellemi igénye van a rítusokra és jelképekre. Groteszk újsütetű parádék sorában tör tehát elő ez a vágy és a társas élet furcsa, rejtetten koreografált szokásaiban. S a tartalmától megfosztott halloween, mindenszentek napján nyuszi-, cica- és egérjelmezbe öltöznek tanítónők és pénztárosnők, és lompos, hosszú farokkal grasszálnak iskolaudvaron és boltban.
Mindez újra eszembe jut itthon, mindenszentek előtt. Gyermekként bámulom a mécslángokat, virágokat a sírokon. Szeretem a komor és vidám emberek csapatait a temetőkben. A harangok párbeszéde tovább rezeg bennem, és kiteljesíti a pillanatot. A halál, halottaink emléke és lelke megérdemli, hogy ennyi szokás, szépség, kultusz vegye őket körül. S a magunk majdani halála.
A halloween a halál tagadása, a halottak napja a halál elfogadása és meghaladása.