Döbbent csendben ülünk alig százötvenen, előttünk egy puritánul berendezett és bántóan fehér, vibráló fénnyel megvilágított szoba. Tizenhárom szék és három asztal, a kényelmetlen, hajlított csőből és furnérlemezből összerakott típusból.
Emberek már nincsenek: két katona némi dulakodás után kivezette az összekötözött kezű házaspárt, majd gépfegyversortűz hangja hallatszott.
Főpróbán vagyunk, az előadásnak vége, de az ügyelő is magába roskadva ülhet, mert elfelejtette leengedni a függönyt. Ennyi, szólal meg a rendező valahol hátul, szórványos, de megkönnyebbült taps csattan fel, sokan zavarukban ütik össze a tenyerüket. A közönség zöme egyetemista, a legtöbben akkor születhettek, amikor a színre vitt esemény – a Ceausescu házaspár pere és kivégzése – megtörtént Romániában. Nincs meghajlás, nem próbálják el a tapsrendet, a közönség lehajtott fővel kullog ki a bukaresti Odeon Színházból a Győzelem útra.
Húsz éve én is naponta elgyalogoltam a színház előtt. A Calea Victorieien laktam, innen kellett kis utcákon átmennem a vele párhuzamos Magheru sugárútra, ahol az egyetem volt. Az egyik fázós decemberi reggelen a Palota tér előtt (ma Forradalom térnek nevezik) arra lettem figyelmes, hogy egy égőpiros Dacia hátsó ütközőjéhez valaki odaerősített spárgával egy Ceausescu-portrét, amelyet az autó maga után húzott a városon keresztül. Soha még elképzelni sem mertem hasonlót, és azon gondolkodtam: valaki kitolásból tette a sofőrrel, akit emiatt rövidesen agyonvernek a szekusok.
De nem volt időm csodálkozni (a járókelők sem tették, inkább elfordultak, hogy ne is lássák), sietnem kellett az órára. Ott a dékán várt bennünket, és azt mondta: mindenki azonnal menjen haza (nem a kollégiumba, hanem a családhoz), és majd levélben értesítenek, mikor kell visszajönnünk. Mire megérkeztem vonattal Székelyudvarhelyre, már lángolt a rendőrség.
Az akkori Calea Victorieire csak nyomokban lehet ráismerni. Hatalmas épületeket húztak fel acélból és üvegből – az egykori nemzeti színházból például csak a homlokzat maradt meg, most a mögé épült ultramodern, négycsillagos szálloda bejárataként szolgál. Ez a kettősség nemcsak erre az útra, hanem az egész országra jellemző: a luxusüzletek előtt kóbor kutyák kujtorognak ennivalóért, és hajléktalanok kéregetnek. Utóbbiak húsz éve talán még munkások voltak valamelyik bukaresti szocialista nagyvállalatnál, és a nevezetes decemberi napokon azok ellen tüntettek, akik most Porsche terepjárókon araszolnak el mellettük a délutáni dugóban.
Hiába hívták egykor a várost kis Párizsnak, azért a Balkánon vagyunk: a repülőtéri taxis más, a valósnál jóval közelebbi címet mond a diszpécsernek, és félúton lekapcsolja az órát. Le is veszi az állványról, és a kesztyűtartóba rejti, innentől az ő zsebébe megy a bevétel. Egy idő után cigarettát vesz elő, és az utas megkérdezése nélkül rágyújt. Amikor a hátsó ülésen ülő fotós kollégám követi a példát, felháborodottan horkan fel: hogy jön ahhoz, hogy összehamuzza az autóját, és mérgesen hátranyújt egy műanyag poharat hamutartónak.
Az Odeon Színház előtt is többen cigarettáznak, egyik közülük a német–svájci kezdeményezés producere és dramaturgja, Jens Dietrich. A fiatalember arról beszél, hogy nagyon nehezen találtak román partnerszínházat az elképzelésükhöz. Úgy véli, a románok valahol ott tartanak saját (közel)múltjuk vállalásában, mint a németek az ötvenes évek elején: nem akarnak róla beszélni.
Végül két előadás erejéig találtak befogadó színházat, a produkciót azután Berlinben, Zürichben és Luzernben is előadják párszor. Másfél éven keresztül készítették elő az előadást, több százszor megnézve és kijegyzetelve a peren készült videofelvételt, és több tucat interjút készítve a még élő szemtanúkkal. Még a hírhedt jilavai börtönbe is beengedték őket, ahol a forradalmi események egyik kulcsszereplője, Victor Atanasie Stănculescu tábornok tölti börtönbüntetését.
A tábornok személyénél érdemes megállni egy pillanatra. A Ceausescu házaspár a legutolsó pillanatig bízott benne (Stănculescu később tagja volt a kivégzést elrendelő rögtönítélő bíróságnak is), nem tudva, hogy a katonatiszt átállt a forradalmárok (mások szerint az egész úgynevezett forradalmat a háttérből irányító puccsisták) oldalára. Még a lábát is begipszeltette, hogy a diktátor ne tudja kinevezni honvédelmi miniszterré a tömegbe lövési parancsot megtagadó Milea tábornok helyére (ez utóbbi vagy öngyilkos lett, vagy lelőtték a parancs megtagadása miatt). Aztán Stănculescu volt az, aki helikopterrel elszállíttatta Ceausescuékat a központi bizottság épületének tetejéről.
Stănculescu a rendszerváltás utáni első, Ion Iliescu vezette kormánynak is tagja lett honvédelmi miniszteri minőségben, de így sem tudta elkerülni, hogy később elítéljék a temesvári események miatt. Két napig ugyanis a város katonai parancsnoka volt, éppen akkor, amikor a legtöbb tüntetőt megölték. A „Temesvár-dosszié” ügyében hosszú évek jogi huzavonája után jogerős döntés csak tavaly ősszel született, amikor Stănculescu – Mihai Chitac tábornokkal együtt – tizenöt év börtönbüntetést kapott minősített emberölésért. Jilavára került, de nem maradt sokáig börtönben, ugyanis megrendült egészségi állapotára való tekintettel ideiglenesen szabadlábra helyezték májusban. Az állítólag súlyos beteg tábornokot aztán román újságírók egy bukaresti kaszinóban látták, ahol fiatal barátnőjével több órán keresztül játszott. A botrány után vissza kellett mennie a rácsok mögé, ma is Jilaván őrzik.
Vörösen parázslik fel a cigaretta a hideg bukaresti estében (eszembe jut az egyik szemtanú mondása: különösen meleg volt azokban a napokban – ha hideg lett volna, talán nem is történik „forradalom”!), és Jens két slukk között arról mesél, háromszor is megkeresték őket a Ceausescu-örökösök, hogy az előadás címe után (Ceausescu utolsó órái) fizessenek sok ezer euróra rúgó jogdíjat. A diktátor házaspár három gyermeke közül kettő (a legfiatalabb, botrányos életéről híres Nicu és az egyetlen lány, Zoe) meghalt ugyan, de élettársaik levédették a Ceausescu nevet, és megpróbálnak belőle minél több pénzt kifacsarni. Az előadást szervező berlini Politikai Gyilkosságok Nemzetközi Intézete (IIPM) természetesen nem fizetett, áll az esetleges per elébe.
Eljön a premier estéje, az előadás előtt fél órával lesben állok a művészváróban, hogy interjút készítsek a főszereplőkkel. Az öltözők az emeleten vannak, és amikor felbukkan a kopott lépcsőn az Elena Ceausescut játszó színésznő, Victoria Cocias, úgy érzem, hogy megfagy a levegő. Megdöbbentő a hasonlóság, és egyszerre engem is hatalmába kerít a múlt: heteken át gyakorolt felvonulások, sokórás sorban állás eredményeképp megszerzett fél tábla vaj, Megéneklünk, Románia!-hozsannák törnek fel elfeledettnek hitt mélységekből. Szinte megijedek tőle, bátortalanul ülök mellé a kopott kerevetre, és csak akkor merek megszólalni, amikor rám villant egy bátorító mosolyt.
– Nem voltam abban a privilegizált helyzetben, hogy személyesen ismertem volna – válaszolja első, tétován feltett kérdésemre. – Egy nagybátyám viszont az általa vezetett kémiai intézetben dolgozott, így tőle érdeklődtem, hogy milyen volt. Ő azt mesélte, hogy nagyon agresszív és buta nő volt. Ez valahol érthető is, hiszen csak négy osztályt végzett. A szerepre készülve természetesen sokszor, nagyon sokszor megnéztem a felvételt a perről.
– Nehéz volt azonosulnia vele?
– Színész vagyok, nem ez okozta a legfőbb gondot. Nagyon nehezen döntöttem el, hogy egyáltalán elvállaljam-e ezt a szerepet. Miután meghoztam a döntést, hogy igen, utána már nem volt gondom a szereppel. Hisztérikus, de erős nőt kell eljátszanom, aki ebben az abszurd helyzetben anyaoroszlánként küzd, és ragaszkodik ahhoz, hogy az utolsó pillanatban is a férje mellett legyen.
– Milyen fogadtatásra számít a közönség részéről?
– Nagyon tanácstalan vagyok. Korábbi szerepeim során mindig volt elképzelésem arról, hogyan fogadják majd a nézők a darabot, de most semmilyen támpontom nincs. Minden a közönség összetételétől függ: ha az idősek, a rendszerváltás vesztesei közül jönnek el többen, még az is lehet, hogy megzavarják az előadást. Nem tudom, a fiatalokat érdekli-e egyáltalán, ami húsz évvel ezelőtt történt.
Beszélgetnénk még, és az időközben megérkezett Ceausescuhoz, vagyis az őt alakító Constantin Cojocaruhoz is lenne kérdésem, de szól az ügyelő, készüljön, rögtön kezdődik az előadás. Kimegyek az előcsarnokba, ahol egyszer csak szétnyílik a tömeg, és öt testőr gyűrűjében megjelenik Stănculescu tábornok. Meglepetés ez a javából: a jilavai börtön parancsnoksága kiengedte egy estére, hogy részt vegyen a róla is szóló darab premierjén!
Elkezdődik az előadás, az első negyven percben a forradalom közismert szereplői vallanak kivetítőn azokról a napokról. Ki személyesen (például Ana Blandiana költőnő), ki színészek által megszemélyesítve. Beszélnek a Ceausescu-per résztvevői is, és egyikük bevallja, hogy az ítélet előtt – abszurd Pilátusként – kezet mosott a karácsonyra kapott whiskyvel. Egy másik résztvevő azt mondja, senkinek nem jutott eszébe, hogy karácsony van – a házaspárt ugyanis december 25-én végezték ki.
Csak ezután következik a játék a színpadon, és újra megfagy a vér az ereimben: a diktátort alakító színész rekedtes hangja pontosan olyan, mint amilyet húsz évvel ezelőtt naponta hallhattunk a televízió kétórás adásaiban. De ezúttal fáradt öregember, aki nem is érti a helyzetet, és konokul ragaszkodik elveihez: csak a nagy nemzetgyűlés előtt hajlandó számot adni tetteiről.
A rögtönítélő bíróság kivonul döntéshozatalra, amikor megszólal Ceausescu, azt mondja a védelmére kirendelt ügyvédnek – aki a per során sokszor vádlóként lépett fel –: „Lelőhettetek volna e maszkabál nélkül is, miért kellett ezt megszervezni?” Visszajönnek a bírák, kihirdetik az ítéletet, aztán a házaspár magára marad két katonával. Egyikük olcsó spárgát hoz, és kínos dulakodás kezdődik, hogy megkötözzék a házaspár kezeit. A nézők közül többen elfordulnak, én is feszengek, szinte örülünk, amikor végre kituszkolják őket a szobából. Odakint sortűz, aztán vége.
Stănculescuhoz nem engednek közel az őrei, de szerencsém van: az előadás után beszélgetést szerveztek vele a rendezők. Kérdéseket is lehet feltenni neki, így megtudjuk, hogy néhány percre elhagyta a páholyát az előadás alatt, annyira felkavarodtak az érzelmei.
– Nekem akkor két kivégzőosztag közül kellett választanom – mondja, majd meg is magyarázza –: vagy Ceausescu lövet le, vagy a forradalmárok végeznek ki. Nem lehetett jól dönteni, azt tettem, amit tennem kellett. Nincs lelkiismeret-furdalásom.
origo.hu
Erre nagyon ráfázhat Magyar Péter, újabb ügyekben jelentették fel
