Vérünkké válik

Kapkodó kíváncsisággal szívtam meg a lopót, s már akkor megnyugodtam, amikor felbugyogott az első korty. A színe sokat elárult. Vörösnek ugyan kicsit vékony, rozénak vastag, ami nem is csoda, mert a kissé agyagos ráckevei talajon nem lehet csodát tenni, ráadásul csak két napig erjedt a héján, s hogy tele legyen a hordó, ötödnyi fehér is került hozzá, de tisztán, áttetszően táncolt az üveg falán. Nyeletnyit még lenn, a pincében kicsorgattam pohárba, meg se szagoltam, csak a biztonság kedvéért gyorsan megízleltem, mielőtt kancsóba kifolyatva felszolgáltam a néphagyományt tiszteletben tartva András-napi kóstolóra meghívott vendégeknek. Iható, állapítottam meg elégedetten. Ez a legkevesebb, mondhatná egy tapasztalt borász, de hát ennyi izgalom és öndicséret kijár az újbornak. Az első újboromnak.
Már egy hónapja tettem egy bátortalan kísérletet, amikor kipezsgett a must, s fel kellett tölteni a hordókat. Magával ragadott a lelkesedés. Hiszen bornak az a „fehér” is bor volt, friss gyümölcsös ízzel. Borászként végzett, ám előbb a pályát, majd a szülőktől örökölt robotot elhagyott unokabátyám akkor finoman bár, de lehűtött. Kicsit opálos – mondta a fény felé tartva a poharat, majd rövid kitérő után, mintha csak úgy eszébe jutott volna, arról beszélt, ha gyors az erjedés, és kevés a kén a mustban, akkor bekövetkezhet a barnatörés. Először nem akartam érteni a célzást, de mivel a bor inkább volt zöldesbarna, mint fehér, nehéz lett volna mentséget találni.
Majd a vörös! – biztattam magam. Másnap sietősen lefejtettem mindkettőt, s már akkor megállapítottam, a reménykedés nem alaptalan. S lám, a második kóstoláskor nem is sültem fel. Savakban, tanninban, illatokban, gyümölcsösségben és egyéb finomságokban szakértelem híján nem bátorkodom elmerülni, de ahhoz már elegendő fajtájú és mennyiségű bort ittam, hogy meg tudjam állapítani, melyik vállalható. A kritikus rokon is csak annyit tudott felhozni, a szüretkor még túl meleg lehetett a pince, ezért túl gyorsan forrhatott ki a must. Fejenként le is gurítottunk egy-egy litert az este folyamán, s amikor másnap reggel a bátyám átugrott, ugyan adnék-e neki két palackkal, hogy az anyóséknál valamit ő is letehessen a családi asztalra, akkor kimondtam magamban: megérte.
Pedig szenvedtem vele eleget. Nem is én akartam a szőlőt, az választott engem.
A telekkel együtt, amelyen építkeztem, került tíz sor, összesen durván kétszáz méter. Hobbinak sok, haszonnak kevés. A korábbi tulajdonos, szegény, már nem élt évek óta; a szomszédból Pista bácsi gondozta úgy-ahogy. Ám a tavalyi termés javát elverte a jég, ráadásul az öreg a télen a karját törte, s bocsánatkérőn bejelentette, tovább nem vállalja. Így rám maradt. Abban az évben költöztünk be, a házzal is volt még munka, az udvart sitthalom díszítette, megfogant a negyedik a gyerek, volt más gondom, mint hogy a szőlővel vesződjek. A feleségem kapacitált is, vágjam ki, több hely marad a gyerekeknek. Anélkül, hogy kipróbálnám, mivel jár? – ellenkeztem. S mint a fontos kérdésekben általában, az én szavam döntött.
Gyerekkoromban rendszeresen jártunk a Zalában ragadt nagybácsihoz szüretre. Nyakaltuk az édes mustot, a présház fölé terebélyesedő fáról lepottyant gesztenyét parázson megsütöttük, önfeledten gurultunk le a domboldalon. Apám is készít a mai napig rendszeresen bort. De már szőlő nélkül. Megveszi a mustot, s maga kezelgeti.
Szaktudás és eszközök híján igyekeztem megfelelni a kihívásnak. Télutón, tavaszelőn először a metszés várt rám. Előbb a szomszéd, majd az unokabáty mutatta meg, hogyan is kellene. A kordonba futtatotton termőkar, a bakművelésűn tőkénként három-négy vessző, vesszőnként két-három szem… Hamar kiderült, kicsit öreg és elhanyagolt a szőlő. Itt hiányzik egy tőke, ott a fagy ette ki, amott a vessző támasztja az oszlopot. Két héten keresztül a szabad időmben csak csattogtattam, de meglett valahogy. Még mielőtt a gaz támadásba lendült volna, megrotáltam – természetesen kölcsönkért géppel –, egyúttal beforgattam a még az ősszel kiszórt trágyát. Úgy érzem, ezt hálálta meg a szőlő. Már sokat látott, az én ügyetlenkedésemet is elnézte, megadta az esélyt, és mint minden évben, az idén is kihajtott. A lemosó permetezést a szomszéd önként felajánlotta, de figyelmeztetett, hogy legalább havonta egyszer illene ezután is kezelni. Persze, persze, bólogattam, de idő híján hetekig csak azt figyeltem növekvő rémülettel, ahogy burjánzik a növény. Itt-ott hirtelen lenyestem egy-egy méteres hajtást, s megkötöztem, de teljesen csak a júniusi szabadság idején végeztem vele – ahelyett, mint megkaptam, hogy nyaralni vittem volna a családot. Köszönhetően a száraz tavasznak és a jókor elkapott rotálásnak, a gaz nem nőtt a fejemre, s a lisztharmat és a peronoszpóra is csak július elején kezdte rágni a leveleket. Az utolsó pillanatban szóltam másik unokabátyámnak – durván a termés tíz százaléka lett oda –, de ezzel a második, egyben utolsó permetezéssel ki is húztam. Kevesebb lett a szőlő, de legalább bio. Augusztus elején a napnak kitárulkozó fürtökről már csipegettünk néhány szemet, a hó közepén pedig már ajándékba is vittem.
Majd jött az újabb próba. A szüret. Se prés, se daráló, se kád, se hordó. Semmi. Csak népes rokonság és segítőkész szomszéd. Került minden. Eredetileg igazából a szüret kedvéért kínlódtam egész évben. Amiben nem is volt hiba. Az asszonyok szedték a szőlőt, a gyerekek taposták, a férfiak szenvedtek a játék darálóval és a játék préssel. S hozzá sok-sok nevetés, gyerekzsivaj, koccintás, áldomás az újszülöttre, finom pörkölt – a vidéki élet örömei, ahogy „permetező” unokabátyám mondaná. És a lényeg: másfél hektó édes must.
Azóta új oszlopokat raktam le, tőkét telepítettem a foghíjakba, kiszórtam a kétéves komposztot, s próba szerencse, lassan növő fűvel bevetettem a sorok közét, ahogy máshol is láttam eme ritka, de rokonszenves megoldást, mert mégiscsak könnyebb füvet nyírni, mint kapálni.
Ahogy e sorokat írom, a keresztelőt várjuk. Amire legfeljebb két palack tokajit veszek, egyébként a sajátomat kínálom. Ahogy illik: ünnepkor a legjobbat. Karácsonyra is marad belőle. Nekem pedig a hétköznapokon a vacsora mellé, hisz a bor mindennapos élvezet.
Ha az ember maga termeli, még ennél is több. Szakrális ital. Vérünkké válik.