A Szerelmi álmok Prunyi Ilonával

Szombat délelőtt a Régi Zeneakadémia épületében a jegyekért egészen a bejáratig állt a sor, és a koncertterembe pótszékeket kellett behozni, de néhányan még így is állva hallgatták végig a programot. De ez nem számított. Valamiféle ünnepélyes várakozás volt jellemző a tömegre, amely mostanában egyre ritkábban fordul elő.
A koncertet sajnos feldarabolta a művek előtt tartott, idegesítően kedveskedő „felvilágosítás”, amely a közhelyes ismeretterjesztésen túl semmit sem tartalmazott, és a fellépőt is megakadályozta abban, hogy kellően bejátssza magát. A másik problémát a „szétvert” zongora jelentette. Magas hangjai kellemetlenül csörömpöltek. Szégyen, hogy ilyen prominens helyen nem áll a művészek rendelkezésére megfelelő hangszer.
A bevezetőnek, bemelegítőnek szánt Haydn-szonáta második és harmadik tétele jobban sikerült, mint az első, ez különösen a Menüettre igaz. Az ezt követő két Ravel-mű közül (Menüett és Pavane) az első, kevésbé ismert miniatűr darab, finom érzékkel kapcsolta össze Ravelt Haydnnal, az utóbbi nevének hangjait felhasználva. A Pavane nem szorul különösebb bemutatásra, itt is a ködös, szomorkás hangulat dominált. A koncert merész ívét a Chopin-művek törték meg kissé, és a keringő inkább, mint az etűd, bár az előbbi középrészében és a noktürnben bámulatos színeket sikerült kikevernie az előadónak. A programot Liszt művei zárták. Mind közül ezek illettek legjobban a művésznő karakteréhez. A Szerelmi álmok harmadik darabja után a Valse Improptu következett. Majd a pokolian nehéz Faust-keringő, amely Gounod nagy sikerű operájának hatására született, szó szerint rakodómunkást igényel a hangszer mellett. Remek ötlet volt záródarabnak választani, mert kemény technikai követelményei mellett rendkívül hálás darab. Már ha megfelelően szólaltatják meg. Ebben az esetben ez nem volt kérdés. A művész keze alatt grandiózus mű épült, páratlan zeneiséggel. A szűnni nem akaró vastaps után felcsendülő ráadás, a Rahmanyinov-melódia már tényleg „csak” ráadás lehetett ezután.
A kivételes élményt adó koncert után a figyelmes szemlélőnek nem kerülhette el a figyelmét a terem dekorációja sem, , amely az antik istenek alatt bőségszarut ábrázolt. Megmosolyogtató, de elgondolkodtató is egyben, hogy látszólag milyen kevés szükséges ahhoz, hogy abból a bőségszaruból valódi kincsek bújjanak elő.
(Prunyi Ilona zongoramatinéja, Régi Zeneakadémia, január 9.)