Az én olvasóim

Ez évben kapott leveleim megtöltenek egy méretes dobozt. Azt mondják, aki újságnak ír, vagy rádióba, tévébe betelefonál, kitartó ember. Esetünkben még inkább igaz, az olvasó tollat ragad, és egy vadidegen embernek kitárja magát. Borítékot vesz, bélyeget, postaládát keres. Igaz, az internet ezt drámaian felgyorsítja, de a falusi embereknek nemigen van e-mail címük.
A levelek, amiket én kapok, különleges szeretetet sugallnak. Gyakran meghatódom, hogy azért olvasnak szívesen, mert ugyanazt írom le, ami az ő lelküket nyomja. Hogy nem vagyok integratív személy, az kiderül abból, hogy vannak haragosaim, mert bántom szegény Gyurcsányt, az orvosokat, a biciklistákat, vagy túlságosan borúlátó vagyok. Velem üzennek a Fidesznek és Orbán Viktornak. Az olvasó olyan, mint az ország. Tanácstalan és rosszkedvű. Még mindig él az emberekben az illúzió, hogy az újságíró, a tévériporter, a rádiós egyetlen telefonnal elintézi a megoldatlan dolgokat. Ez Kádár alatt működött: számtalanszor láttuk a televíziót, amint „ügyintéz”, harcol a bürokrácia ellen, és igazságot szolgáltat a kisembernek. Végső soron meg ott volt az úgynevezett Kádár-titkárság. Ez a hiedelem ma is tart, igazolva a feltevést, hogy az országban nem működik a közigazgatás. Emberek nem kapnak választ a beadványaikra, kérvényeikre a hivatalok semmiféle időhatárt nem tartanak be, szinte bevehetetlen várként tornyosulnak az ügyfelek elé.
A képviselők sem állnak helyzetük magaslatán. Számtalan levelet kapok peres ügyekben: birtokháborítás, hagyaték, meg nem adott pénzek, kilakoltatás, színlelt eladás miatt, de a legszomorúbbak a válóperek. A kulturált válást forszírozó széplelkűek olvassanak bele egy-egy ilyen levélbe. Furcsamód egytől egyig gyermeküktől megfosztott apák írják, nem mondom, hogy könnyekbe mártva az íróeszközt, de valami hasonló. Magyarországon a válás, marakodás, harc, kiszorítósdi, ágyú, gyilok, ármány. Ha van gyerek, mert akié a gyerek, azé a lakás. A minap egy hajléktalantól kaptam megrendítő sorokat, még címe sincs, egy metrólejáró a törzshelye. Sokan írnak teljesen kétségbeesve, munka nélkül, lelkileg lenullázva, évek tisztességes munkálkodása után. Nem is munkát akarnak, csak elmondani valakinek. Sok levélből előtárul a reményvesztett élet, az önfeladás, a hatalom nyomorgatása, a családok tönkretevése, a regnáló kormány „jótéteménye”. Segítséget kérnek, rendszerint olyankor, amikor már minden törvényes lehetőséget kimerítettek. Amikor nem tudnak fizetni, fűteni, fürdeni, öltözködni, enni, emberhez méltó módon élni. Különösen vidéken rettenetes a nyomor. Jogvédők, hogy is állunk az emberi méltósággal?
Egy kis csoport rendszeresen ad életjelet magáról. Orbán Viktorért imádkoznak, de én is beleférek a keretbe. Olyan szegények, hogy egy Magyar Nemzetet vesznek, és az körbe-körbe jár. Ami ebben az évben külön jólesett, az Balás Béla kaposvári megyés püspök kedves levele, amelyben Istent kéri arra, hogy adjon további erőt. Az olvasó nagyon figyelmes: kaptam macskásoktól vigasztaló szavakat, amikor Bajszi cicám kimúlt, több kedves meghívást nyaralásra, pihenésre, amikor a betegségemről írtam. Egy tündéri olvasó több üveg mennyei baracklekvárral lepett meg a nyáron, de kaptam már csípős kolbászt, karácsonyi abroszt, gyümölcsteát és díszkardot is. A legkedvesebb egy kézzel készített, piros köves „lovagkereszt”, amit bekeretezve kaptam egy hölgy olvasómtól. Az élet persze nem ilyen idilli. A vaskos gorombaságok és fenyegetések sem maradnak el, de ezzel nem rémisztem ünnep idején a kedves levélíróimat, akiknek ezúton is mindent köszönök.