Kéjgáz

Számos tudományos szakterületnek van divatos médiaarca. A genetikus többnyire Czeizel Endre, a meteorológus Aigner Szilárd, a pszichiáter Csernus Imre, az esztéta Réz András, a toxikológus pedig Zacher Gábor. A Péterfy Sándor Utcai Kórház főorvosával irodájában beszélgettünk.

Szereti a nyilvánosságot?
– Nem zavar, és az időmbe belefér, hogy olykor nyilatkozzam. Soha nem futottam a lehetőség után, mindig a sajtó munkatársai keresnek fel, talán mert érthetően beszélek. Fontos dolgokat van alkalmam így elmondani. Ha például sikerül elérnem, hogy Teri néni szerezzen be szén-monoxid-detektort, Jóska bácsi ne szedjen le minden gombát az erdőben, és Juliska ne tartson üdítősflakonban sósavat, már segítettem.
– Azért az önmagában is sokat elmond rólunk, hogy gyakran kérdezzük a toxikológust. Mérgezett társadalom a miénk?
– A toxikológiai osztályon ezerhatszáz drogtúladagolással találkozunk évente. Ez a szám tizenöt évvel ezelőtt még csak ötven volt. Az ellátandók száma is fokozatosan emelkedik, tavaly nyolcezer-ötszáz volt, az idén tízezerre ugrott. Ugyanis az öngyilkosság gyakoribb, és egyre többen nyúlnak drogokhoz.
– Vajon miért?
– Részint a válság okozta kilátástalanságérzet miatt. Ha csak a saját környezetemben körülnézek: az egyetemre kerülő fiatalok még nem tudják, hol fognak elhelyezkedni, a végzős orvostanhallgatók ötven százaléka külföldre kacsingat. Egyébként pedig Magyarországon hárommillióan élnek a hajléktalanság határán, ami azt jelenti, hogy van hol álomra hajtani a fejüket, de nem tudják, hogy meddig lesz így. A politikai üzenetekből az rajzolódik ki, hogy lesz valamikor valamiféle kiút, de az itt és most jelentkező, égető problémákra nincs megoldás. Látom továbbá a fiataloknál a tekintélyválságot, a tisztelet válságát, a példaképek elveszítését…
– Hogyan függ össze mindez a szerhasználattal?
– Ha az ember dolgozik, és van célja a tevékenységének, rengeteg energiát és időt hajlandó áldozni arra, hogy eljusson a megelégedettség, a siker élményéig. Viszont elszívni egy marihuánás cigarettát, vagy bevágni egy felest: a megkönnyebbülés ilyen módjai nem kívánnak különösebb erőfeszítést. Az olyan helyzetbe került társadalmakban, mint a miénk, fokozódik a könnyű örömszerzés kísértése. Persze nem csak az a kérdés, hogy van-e az embernek munkája, lakása, pénze. Nem mindegy az sem, hogy a munkahelyén milyen légkör övezi. Itt a kórházban nagyon összetartó a közösség, enélkül nem is tudnánk jó munkát végezni. Persze lehet az embernek jó munkahelye, de ha otthon csak néz maga elé az üres szobában, egy idő után könnyebben megtalálhatja a könnyű örömszerzés valamilyen módját…
– Tehát a közösség a megoldás?
– Csak azt állítom, hogy egyedül nehezebb. De ez nem azt jelenti, hogy az egyedül élő emberek végül a toxikológián kötnek ki. Egyébként pedig az sem mindegy, milyen családról beszélünk, hiszen családban is lehet valaki végtelenül magányos. Ma egy szülő-gyermek kapcsolat átlagosan napi hét percre korlátozódik. Mit lehet megbeszélni hét perc alatt? Semmit. Általánosan elmondható, hogy a közösségi színterekből hiányzik az igazi együttlét.
– Milyen az igazi együttlét?
– Hát nem olyan, hogy leülünk a tévé elé, és egymással párhuzamosan a képernyőt bámuljuk, hanem mondjuk olyan, hogy együtt vacsorázunk. Nem érdekel, hogy meddig tart, kikapcsoljuk közben azt a rohadt telefont, és beszélgetünk. A feleségemmel legalább egy órát beszélgetek naponta. Ha ezek a fogódzók elvesznek, jönnek a látszatmegoldások.
– Ha rendben vannak a kapcsolataink, nem válhatunk semmilyen szenvedély rabjaivá?
– Ezt sem mondanám. Magam például masszív munkaalkoholista vagyok. Márpedig a szenvedély mindig értékrend-átalakulással jár. De ilyen esetben óriási segítséget jelent a külső kontroll. A munkafüggőségem azért nem teszi tönkre az életemet és a családom életét, mert van valaki, nevezetesen a feleségem, akinek engedem, hogy kontrolláljon. Most hétvégén nem jövök be dolgozni, mert az asszony szólt emiatt, és beláttam, hogy igaza van. Kell valaki, aki beleszól olykor az életünkbe, akinek adunk a véleményére, aki fontos nekünk, akinek fontosak vagyunk. Ez segít, hogy az értékrendünk újra helyreálljon.
– Milyen életkorú fiatalok kerülnek ide drogtúladagolással?
– Előfordulnak tizenkét év körüli gyerekek is, akik többnyire nem függők, csak kipróbáltak valamit, és rosszul lettek tőle. Sok köztük a nevelőintézeti gyerek; ott a nagyok adják a kicsik kezébe a drogot. A közösségnek mindig van erkölcsi elvárása velünk szemben, amelyhez tartanunk kell magunkat, ha nem akarunk a közösségen kívülre kerülni. Ez az elvárás lehet negatív vagy pozitív. Vannak iskolák, ahol a jobb tanulóknak beszólnak a többiek, hogy „gáz ennyire pedálozni”. De vannak iskolák, amelyekben sikk tanulni, és az a ciki, ha valaki lemarad. Az iskolában nagy a felelősség az idősebb gyerekeken, mert ugyebár nem a nagyok figyelik a kicsiket, hanem fordítva. Ha az iskola menő arcai, a nagyfiúk kilógnak a szünetben egy spangliért, és beállva jönnek vissza, ez könnyebben válik normává.
– Nem lehet, hogy ma már sok gyerek olyan családban nő fel, ahol apuka és anyuka megsodor egy-egy marihuánás cigarettát?
– Az italozást láthatják otthoni mintaként a gyerekek, vannak másod-harmad generációs alkoholisták is. De hogy ez ugyanígy legyen a drogfogyasztás tekintetében Magyarországon, ahhoz még el kell telnie vagy tíz évnek. Ausztráliában már a hatvanöt–hetven éves emberek is füveznek, ott a lakosság tizenhat százaléka használja a szert rendszeresen. Az Egyesült Államokban ez az arány tíz százalék.
– Mit gondol a könnyű drogok legalizációjáról?
– Nincsenek könnyű drogok, mindegyik toxikus, és a marihuánára is nagyon rá lehet szokni. Szerintem a megengedő politika nem jó, de a túl szigorú sem. Ha a gyerek kipróbál egy anyagot, nagyon nagy ostobaság lenne ezért lecsukni. De nem hiszem, hogy mostanában bárki drogokat akarna legalizálni, a politikusok mással vannak elfoglalva. Mindenesetre egy demokratikus társadalomba bele kell férnie, hogy lehessen az utcán ordítozva követelni a marihuána szabad terjesztését. Ahogy szerintem maoista és vagy újfasiszta is lehet valaki egy demokratikus országban, ha úgy tartja kedve. A normavesztést, a gyökértelenséget, a közösségnélküliséget ugyanis nem lehet megszüntetni a büntető törvénykönyvvel. Mindig fontos, hogy mit üzen a politikai vezetés az embereknek a törvényekkel, de az az igazság, hogy ha tiltják a füvet, attól nem fognak kevesebben szívni.
– Melyek a divatos szerek manapság?
– Nagyon népszerű a „vissza a természethez” szemlélet. Hódítanak a természetes alapanyagú drogok, sokan fogyasztanak hallucinogén gombákat vagy látnokzsályát. Ez utóbbit, a Salvia divinorumot mazatek indiánok használták eredetileg a szertartásaikhoz, s nálunk is legálisan kapható. Sokan interneten rendelik meg, és sajátos közösségek szerveződnek a fogyasztására. Teljesen kiszámíthatatlan hallucinációkat okoz. A pácienseink többnyire pánikrohammal kerülnek ide, mert a szer hatására szörnyű világba kerültek, ahonnan nem tudtak kiszabadulni. Egyikük csak ment lefelé egy végtelen lépcsőn, és nem tudott megállni. Az is előfordul, hogy olyan tulajdonságokkal véli felvértezni magát a fogyasztó, amelyekkel valójában nem rendelkezik: volt, aki meg akarta állítani puszta kézzel a Rákóczi út autóforgalmát. A szintetikus anyagok kedvelői közt divat a „rush”, ami egy kis üvegcsében, bútortisztítóként kapható. Ezt inhalálják. Sokan a habpatronból kiszívják az úgynevezett kéjgázt, néhányan meg is halnak emiatt, mert oxigénhiány léphet fel. Vannak, akik öngyújtótöltőből szívják a butángázt. Kelendő az aceton, a sebbenzin, a cipőpaszta, sőt a vécéillatosító is.
– Az, hogy a fiatalok milyen zenét hallgatnak, milyen sztárokat kedvelnek, összefügg a szerfogyasztásukkal?
– A zenei szubkultúrákhoz gyakran kapcsolódik jellegzetes szerfogyasztás. A reggae-muzsika körül egyértelműen marihuánás kultúra alakult ki, de ez már a múlté. A klasszikus rockzene vagy a hard rock rajongói inkább sörözős társaságok voltak, a Pink Floyd viszont összekapcsolódott az LSD-vel. Ma az úgynevezett rave-bulikon stimuláns jellegű szereket használnak a fiatalok. A goa műfaj kedvelői hallucinogéneket szednek. Persze az említett zenéket számosan kedvelik olyanok is, akik nem fogyasztanak drogot, s léteznek e szempontból semleges zenék is. Viszont ha ránézünk Amy Whitehouse-ra, aki tipikus mai sztár, és igazán jó a zenéje, nem feltétlenül választanánk el a szerhasználattól az általa nyújtott produkciót. Az is elképzelhető, hogy épp a drog hatására tud ilyen zenét létrehozni. Ez igaz volt Jimi Hendrixre vagy a The Doorsra is annak idején. Sokan belepusztulnak ebbe, de vannak nagy kigyógyulók is, mint Eric Clapton vagy Sinéad O’ Connor. Tavaly karácsonyra jelent meg a Mötley Crüe basszusgitárosának Heroinnaplók című könyve, amely pokoljárásának történetét írja le…
– Nemcsak ifjúsági szubkultúrákban léteznek szerfüggő bálványok. A magyar művészet fénykorát, a századfordulót követő évtizedeket olyan személyiségek határozták meg, mint a kokainista Kosztolányi, a morfinista Csáth, az ópiumszívó Gulácsy, a részeges Ady. A francia avantgárd szinte az abszintfogyasztásból nőtt ki, aminek rengeteg áldozata volt.
– No persze, de ezek akkor még úri huncutságok voltak. Nem a társadalom átlagos polgárai szipákoltak kokaint a szalonokban, hanem a felső bohém réteg, a szellemi arisztokraták. S mivel még nem igazán volt bulvár, a közönséget elsősorban az alkotók művészete érdekelte, nem pedig az életvitelük. Az abszintot sem a paraszt itta, nem is a gyári munkás, hanem a városi éjszakai mulatók közönsége.
– Mióta általános a szerfogyasztás Magyarországon?
– Egyértelműen a rendszerváltozás óta. Annak idején az Esti Hírlap utolsó oldala volt a szocialista bulvár, ott lehetett olvasni olykor morfinistákról. De ez nem okozott társadalmi, gazdasági, népegészségügyi problémát. Az erőszakszervezet, a rendőrség kezelte a devianciákat. Hallottunk a „nagyfa”-galeriről, még könyv is készült róla: Csörsz István zseniális szociográfiája, a Sírig tartsd a pofád! A csavargó, szipuzó életmód jól körülhatárolt, szűk szubkultúrában volt jelen; a rendőrök időnként begyűjtötték és megverték őket, ennyi. Miről is hallottunk úttörő korunkban? Züllött imperializmusról, Coca-Cola-mámorban fetrengő amerikai fiatalokról. Hatodikos koromban, 1972-ben ittam életem első kóláját, Bécsből hozta az egyik osztálytársam apja. Egy üvegre voltunk hatan, megittuk, vártuk a mámort. Rendkívül csalódottak voltunk, hogy elmaradt.
– Fogyasztott valaha drogot?
– Nem. Viszont meglehetősen berúgtam egyszer az építőtáborban. Egyébként pipázom, és csokoládéfüggő vagyok, ami csak azért nem látszik rajtam, mert edzésfüggő is vagyok; ha egy héten négyszer nem megyek futni, hogy a megfelelő mennyiségű endorfin elárassza az agyamat, elvonási tüneteim lesznek. Tízmillió függő országa vagyunk, mindannyian függünk dolgoktól. De nem minden függés rossz. Ugyanakkor keskeny a határ a szenvedélyszerű viselkedés és a szenvedélybetegség között; az utóbbit gyógyítani kell. Az ember függhet egy másik embertől is. Alig várom, hogy találkozzam vele, s ha nem látom egy darabig, hiányzik – ez bizonyos szintig nem baj. De amikor nem tudok döntéseket hozni nélküle, amikor róla szól az életem, és ez már neki is az agyára megy, az kóros. A határokon könnyű átcsúszni. Néha jólesik egy kis ital, mert oldja a feszültséget, aztán mindennap jólesik egy kis ital, mert oldja a feszültséget, aztán mindennap egyre több kis ital esik jól, és a végén nem tudom abbahagyni.
– A betegeinek ilyen történeteik vannak?
– Némelyiknek igen.
– Hogyan telnek az év végi ünnepek a toxikológián?
– Sokan azt hiszik, karácsonykor több az öngyilkos. Mi nem ezt tapasztaljuk, talán azért, mert sokan elmondják a nyilvánosság előtt, amit én is el szeretnék mondani: legalább ebben a pár napban figyeljünk jobban egymásra! Tessék felhívni a huszonhetedik unokatesót, akit otthagyott a felesége. Tessék becsöngetni a szomszéd nénihez egy tál süteménnyel. Forduljunk valaki felé egy jókívánsággal; ha körülnézünk, biztosan találunk olyat, akinek ez fontos. Apró dolgok, de életet menthetnek, és sokan megteszik ezeket a gesztusokat. Így aztán a karácsonyi ügyeletek békések, ellentétben a szilveszterivel. Szilveszterkor mindenki nagyon jól akarja érezni magát, átszakadnak a gátak. A forgalmunk megduplázódik. Szilveszterkor sokan hiszik, hogy most mindent szabad, most mindent kibírnak. Elképesztő, hogy mit, mennyit képesek az emberek bevenni, belőni, felszívni, meginni – és mivel. Kár, hogy nem minden esetben tudunk segíteni rajtuk.