Valóság nagybátyánk

Kedden este a Hír TV Rájátszás című műsorában Rubovszky Rita, a Pécs Európa kulturális fővárosa programjait bonyolító cég igazgatója arról beszélt, hogy a városnak mindössze másfél hónapja maradt a január tizediki megnyitó előkészületeire. Nem az volt a kérdés, hogy az elvileg rendelkezésre álló három év alatt a lehető legjobb program kerekedett-e ki, hanem, hogy lesz-e megnyitó, és az a lehetőségekhez mérten méltó lesz-e az ünnephez, a kulturális év jelentőségéhez, és nem utolsósorban Pécs történelméhez.
És lett. És a saját magát mértékadó pesti értelmiségnek nevező írástudó réteg belső időszámításában is megváltozott valami, mert egyoldalúan, az utolsó betűig negatív és egyben hatékony írásmunkát Pécs ügyében már nem is igen találtam tőlük. Az olyan ötletek, mint hogy tudósítsunk vasárnap délben pécsi terekről és előző szombat este pécsi kocsmákból, majd pedig minél inkompetensebb véleményeket idézzünk a vasárnapi megnyitó kapcsán, elsősorban a cikket közreadó orgánumot és szerzőjét minősítik, illetve sodorják messze a mértékadó véleményformálástól. Egyszerűen az olvasók nagy részének elege lett az egyoldalú tizenvalahány éves sárdobálásból, vicsorgásból, de meglehet, az érzékenyebb, tehetségesebb szerzőknek is, és ha nem is vették maguknak a fáradságot, hogy elgondolkozzanak azon, mitől kerülhet valaki egy ünnep belső lelki terébe, miért él át áhítatot, meghatottságot, miért tud jelképekkel, fogalmakkal azonosulni, és miért nem kívülről nézi az egészet, de legalább próbálnak árnyalni, és néha azért alapvető, megkerülhetetlen tényeket is leírnak már egy-egy esemény kapcsán. Azt az idétlen vihogást is ritkábban hallani ki egy-egy dühítőnek vagy szellemesnek szánt mondatszörny mögül. Talán ők is elunták már.
Jó lenne azt gondolni, hogy a Fidesz-kormányzás óta eltelt nyolc évben némiképp megváltozott a sajtókánon. A magyar politikai baloldal végzetesen lejáratta magát, ereje, társadalmi támogatottsága megnyirbálódott, nemcsak mert a magyar középosztály pártpreferenciáktól függetlenül sosem tapasztalt nyomorba süllyedt az elmúlt évek során, hanem mert megváltoztak az idők. Elrongyolódtak az önfeledten romboló, semmit komolyan nem gondoló sajtómegmondás gazdasági, eszmei és „esztétikai” keretei itthon és a határokon túl. Szétszakadozott a biztonságosnak hitt és hirdetett védőháló mindnyájunk alatt. Újra a történelemben élünk. Újra megeshet velünk bármi, ami a krónikák lapjain emberekkel már megesett.
Cseh Tamás megénekelte, Valóság nagybátyánk pedig egyre többet gondol hazafelé, s mi is többet mondjuk sóhajtozva nevét idehaza, s ritkábban rikácsolják már túl a hangunkat olyanok, akik még most sem tudják magukat veszélyben. Mert veszedelem egyesekre onnan is jöhet, ha most, hogy egész Európa ránk figyel, szép lassan kiderülhet, hogy amivel bizonyos külföldi lapok honi tudósítói évtizedek óta telekiabálják a nemzetközi sajtót rólunk, érzelmeinkről, beállítottságunkról, identitásunkról, történelmünkről, hagyományainkról, kisebbségeink helyzetéről, politikai erőinkről, annak még az ellenkezője sem igaz.
És amit kárhoztatni ritkán szokás, pedig éppen ideje: nem csak az az ártalmas, ha valaki a szavaival, a gesztusaival sárba ránt, nem létezőnek mond valamilyen értéket, teljesítményt. Ugyanannyit árt, aki nem éli át, nem gondolja át a jót, mielőtt kimondja, leírja, hogy az hogyan is jó, mitől is jó, és mitől hihető más számára, hogy tényleg jó. Vagyis ugyanúgy árt, aki untat, aki tegnapiasan, a közlésbe beleadott munka nélkül nyúl az értékhez.