A Vértesről eddig is csupa jót hallottam, s mivel korábban már magam is bejártam egy részét, sejtettem is, hogy nem fogok csalódni az eddigi legrövidebb, 49,7 kilométeres kéktúraszakaszban. A bodajki vonatállomáson a buszról leszállva (a paradox helyzetet a vasútvonal megszüntetése okozta) indultunk Csókakő felé, s egy öt kilométeres aszfaltozást és a korábban Váraljának nevezett településen megejtett nyitó sörözést követően kapaszkodtunk fel a XIII. században a Csák nemzetség által épített, jelenleg felújítás alatt álló várba. A legfelső toronyba nem a „királylányért”, hanem kilátásért mentünk fel, de a ködös időben sajnos ebből is kevesebb jutott. Kárpótolt a völgyben induló sziklás erdő, amelyben évszakok között ugrálva, hol sáros, hol latyakos, hol havas, hol jeges, hol pedig egészen tavaszias ösvényeken haladtunk Gánt felé. Egy idő után kellemetlen változásként eltűntek a sziklák, s eleredt az eső, aznapi 18. kilométerünket taposva értünk Gántra, ahol korábban Európa leggazdagabb bauxitbányája működött. Egy védett helyen elköltött ebédet követően indultunk tovább, s ahogy az eső elállt, újra szép sziklás szakaszon mentünk Mindszentpusztáig. Az erdei telep romossága elég kiábrándító, bár ez egyik kulcsosház felújítás alatt áll. Innen négy kilométerre található a csáki vár, amelyet nemcsak azért vettünk észre nehezen, mert mire odaértünk, besötétedett, hanem mert vár gyakorlatilag nincs, csupán egy kisebb falmaradvány emlékeztet a törökök által lerombolt erődítményre. Ez az egyik legtalányosabb vár, amelyet valaha láttam (vagyis nem láttam), mert azon túl, hogy csak kövek maradtak belőle, az erdő közepén, egy kisebb dombon található, ki sem emelkedik környezetéből.
Az újra rázendítő esőben értünk Kőhányáspusztára, amely jelenleg egy egyutcás üdülőtelepülés, de az 1800-as években még iskolája is volt. Jellegzetessége a mérete miatt inkább templomnak mondható Esterházy-kápolna. Innen már csak öt kilométer volt hátra a várgesztesi célig, de a tájról sokat nem mondhatok, lévén, hogy az eső és a sötétség mellett a köd is nehezítette utunkat. A faluba beérve a kocsmát azért megtaláltuk, bár érdekes volt, hogy megérdemelt sörünk fogyasztása közben a szomszédos asztaloktól német szót hallottunk. (Igaz, részben sváb településről van szó.) A másik szokatlan dolog az volt, hogy az eddigi sátras éjszakákkal ellentétben most egy falusi vendégházban szálltunk meg, élvezve annak minden előnyét.
Az este kihagyott, a falu fölött magasodó gesztesi vár megtekintésével indult az új nap. A többször átépített, s több mint száz évig török uralom alatt állt várnak ma téglalap alakot formázó belső falai között turistaszálló, étterem, fent kilátó működik. Kora reggel ezek még zárva voltak, a rengeteg fenyőfával tűzdelt, rendezett falu elhagyása után egy teljesen más jellegű erődítmény, a Vitányvár felé vettük az irányt. A Zsigmond-kő, a Mátyás-kút, a Szarvas-kút, valamint a Rockenbauer Pál-emlékfa érintésével haladtunk a vadregényes vár felé. Méltó dolog, hogy fába faragott arckép emlékezik meg Rockenbeuer Pálról, hiszen ő volt az, aki televíziós csapatával 1979-ben a mi utunkkal ellentétes irányban végigjárta az országos kéktúra útvonalát, s Másfél millió lépés Magyarországon címmel mai szemmel is érdekes – vagy talán mai szemmel még inkább érdekes – sorozatot forgatva adott hatalmas lökést a természetjárásnak.
Kevés ahhoz fogható hangulatú helyet ismerek az országban, mint a Vitányvár. A széles kiterjedésű erődítmény az erdő közepén emelkedő hegyen, a civilizációtól távol található, romos, de olykor 15 méter magas falait kissé benőtte az erdő, de mégsem az jut róla eszébe az embernek, hogy elhanyagolt. A törökökkel való hadakozás során, 1598-ban felrobbantották, megakadályozva, hogy az idegenek befészkelhessék magukat – szerencsére a gótikus ablakok így is megfigyelhetők. A ködös idő miatt egyedül a szép kilátás nem adatott meg, de sietnünk is kellett a vonathoz a szárligeti vasútállomásra. A várat elhagyva egy pillanatra azt hittük, hogy egyesek fémdetektorral még most is az 1501-ben levert és menekülés közben vértjeiket elhagyó német katonák vértjeit keresik, amiről a néphit szerint a hegység a nevét kapta, de kiderült, az erdei munkások csak egy járműalkatrész után kutattak. A körtvélyesi erdei temetőre és a Mária-szakadék gyönyörű sziklás völgyére idő szűkében csak rápillantani sikerült, de így is számos szépséget láttunk ezen a hétvégén. A következő, gerecsei szakasz is hasonlónak ígérkezik, reméljük, nem eső áztatta, ködbe burkolózó volta miatt.
(Folytatjuk)
origo.hu
Tankcsapda: íme a harmadik tag: „Ő az igazi”
