Hogyan vezetett a bőripari szakközépbe járó kamasz fiú útja a színházhoz?
– Véletlenül kerültem a Szkéné épületébe 1986-ban. Egy ismerősöm jelentkezett a Pinceszínházba, nem vették fel, de eljött az akkori Tanulmányszínházba, a későbbi Arvisurába, s az ő segítségével kerültem a társulatba. Tíz éven keresztül dolgoztam különböző független, akkor még alternatív társulatokban, sok műfajban kipróbáltam magamat a klasszikus kabarétól kezdve Goda Gábor táncszínházáig. Tíz év után úgy éreztem, a továbblépésre már csak önállóan lenne lehetőségem, ezért is engedtem a kísértésnek.
– Ekkor született első önálló előadása, a Népi rablét.
– A Népi rablét sikert hozott, egyébként az autentikus és a giccs keveredését mutattuk be az előadásban. Felfigyeltek ránk, viszonylag sok díjat nyertünk vele. Immár tizenegy éve működik a társulat, eleinte évi egy, manapság két bemutatóval.
– Azóta létrejött az úgynevezett „Pintér Béla-stílus”, meglehetősen sok iróniával, abszurd és groteszk vonással. A néző legtöbbször a társadalmi drámától a politikai kabarén, a nemzeti sorskérdéseket boncolgató drámán át a népballadáig a legkülönfélébb stíluselemekkel találkozhat a társulat előadásain.
– A valóság minden szeletét igyekszünk megragadni. Ennek egyik legmegfelelőbb eszköze a kontraszt, amely előadásaink zenéjében is megjelenik, s amely nem mellékesen hatásos fegyver a közöny, sőt az unalom ellen. Elég akár a Parasztoperában alkalmazott barokk, illetve az erdélyi népzenei stílusra gondolni, amelynek összegyúrásából meglehetősen homogén anyagot lehetett létrehozni. A sehova kapuja című előadásban a nagyon egyszerű rockos-popos-kisegyházi muzsika jól megfér a gyimesi népzenével, a Gyévuskában pedig a késő romantikus Puccini-stílus zenei elemei keverednek a harmincas évek slágereivel, katonadalaival.
– Íróként, rendezőként szinte egyedül alakítja ki a formát: azt a sajátos színt, amellyel a néző az előadáson találkozhat. Hogyan vesz részt a társulat az alkotás folyamatában, hiszen minden esetben színészeire írja a darabot?
– A legelső lépés az, hogy nekem magamnak van egy látomásom a majdani előadásról. Összeáll valamiféle homályos, mégis határozott kép a történetről, a figurákról. Motívumok kavarognak bennem, s aztán sok töprengés után meglátom a kiindulópontot, a leendő darab esszenciáját. Jó esetben a zenei háttér is egyértelmű már a kezdetekkor. Ekkor írom le az első tíz oldalt. Ha ez is sikerül, akkor leülünk a kollégákkal, összeolvassuk, megbeszéljük, hogy jónak tűnik-e vagy sem. A javaslatokat vagy elfogadom, vagy nem, hiszen én látom át az egész történetet, azokat a motívumokat is ideértve, amelyek esetleg még hiányoznak az adott szövegből. A tíz oldalból húsz-harminc lesz, összerakjuk az első fél órát, eljátsszuk, s megkérdezzük néhány mérvadó cimbora véleményét. A próbafolyamat idején sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy megakad a munka. Ha úgy érzem, nem tudok megoldani bizonyos problémákat, és esetleg a koncepcióm is meginog, akkor következik az igazi műhelymunka. Sok szenvedéssel, lélekőrlő együttlétekkel s aztán egyre több örömmel. Tizennégy bemutatón vagyok túl, elég sok mindent elmondtam már a színházról, a világról s egyben önmagamról. Legutóbbi darabunk, a Párhuzamos óra nagyon nehezen született meg, sokszor elgondolkoztam rajta, bemutassuk-e egyáltalán.
– Van olyan alkotása, amely fiókban maradt?
– Nincs. Az Öl, butít című, az alkoholizmusról, egy alkoholista ámokfutásáról szóló darabunkat viszont úgy mutattuk be, hogy nem volt kész, és nem is volt jó. Folyamatosan csiszoltunk rajta, ez segített valamenynyit, de aztán levettük a műsorról.
– Gondoltak-e arra, hogy más szerzők műveit feldolgozzák?
– Felmerült már, nem tudom, hogyan működne. Játszottam klasszikus darabokat is annak idején, de a valódi kihívást a saját darabok megírása, bemutatása, színpadon tartása jelenti. A közönséggel való efféle találkozás érdekel igazán. Elképzelhető, hogy nem lennénk igazán jók egy klasszikus vagy kortárs adaptációban, bár ezt azért kétlem.
– Tavasszal bemutatja a Pécsi Nemzeti Színház a társulat egyik leghíresebb előadását, a Parasztoperát Mohácsi János rendezésében. Mennyire exportálható egy, a Pintér Béla-színházra írt darab?
– A sütemények királynője és A démon gyermekei megjelent egy-egy Rivalda-válogatásban, s ott csak az írott anyag számított. Tehát a jobbnak tartott darabjaim biztos, hogy képesek önálló életet élni nélkülem is. Nem tartom tökéletesnek a műveimet, folyamatosan gyúrom, pontosítom őket, miközben repertoáron vannak. Magamat sem tartom tökéletes drámaírónak, de hiszem, hogy kerülhet ki a kezem alól jó munka, amely igenis exportálható. Szinte biztos vagyok benne, hogy fogják játszani a darabjainkat a későbbiekben mások is.
– Számtalan díjat kaptak, szinte állandó vendégei a legnevesebb hazai színházi mustrának, a pécsi országos színházi találkozónak, vagyis a POSZT-nak. Hol a helye a társulatnak a mai magyar színházi világban?
– Kuriózumnak, különös színfoltnak számít a társulat. Az előadások színvonala alapján – mások értékelése szerint is – mindenképpen a legjobbak között vagyunk, igaz, az alapszövegek minősége eltérő. Az Anyám orrával a legjobb előadás díját is sikerült elnyernünk a POSZT-on, s a külföldi meghívásokat tekintve is kiemelt helyen van a társulat. Legutóbb New Yorkban és Montrealban képviseltük a magyar színházat, igyekezve jó hírét vinni a hazai színházi kultúrának.
– A darabokban visszatérő számtalan motívum közül különösen hangsúlyos a transzcendencia. Az eltorzult vallási gyakorlathoz erős iróniával közelít. Minek köszönhető ez a kiemelt figyelem?
– Gyermekkoromban voltam elsőáldozó, sokat forgattam a Bibliát. Amikor Az őrült, az orvos, a tanítványok és az ördög című darabra készültem, újraolvastam mind a négy evangéliumot. Része az életemnek a keresztény, azon belül is a katolikus kultúra, persze minden vallás érdekel. Sajátos ambivalencia működik bennem: ha kérdezik, mindig nagyon bátran rávágom, hogy nem hiszek Istenben. Magamban közben nagyon félek attól, hogy esetleg tényleg nincs Isten. Veszedelemben vagy ha a halálfélelem gyötör, óhatatlanul hívő leszek. Egy szakmai beszélgetésen valaki vallásgúnyolónak nevezett bennünket, ami nem igaz. Az irónia mindig a torz gyakorlatra vonatkozik.
– A 2008-as POSZT-on elhangzott szakmai beszélgetésen sok szó esett a társulat kifáradásának lehetőségéről is…
– Az önismétléssel kapcsolatos nyomasztó vádakat már sokszor hallottam. Viszont akinek nincs stílusa, az nem tudja ismételni magát. Saját markáns, határozott stílusunkból nehéz lenne „kibújni”, és nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán ki kellene bújnunk belőle. Rosszulesik, ugyanakkor mégis lehet benne igazság, amikor a barátok azt mondják, hogy már unnak egy-egy motívumot. Mit tegyek? Hagyjam abba a munkát, s ne dolgozzam addig, amíg olyan eredeti ötlet nem jut eszembe, mint annak idején a Parasztoperánál? Térjek át cirkuszi előadásra, vagy hagyjam el a szöveget, és legyen mozgásszínház? Vagy csak szöveg legyen? Ezek mind formai váltások lennének. Leginkább abban bízom, hogy valami igazán motiváló téma jut eszembe, és az talán megszülheti a formát, ami újat hozhat. Igaz, én nem akarok újat hozni, a Parasztoperában sem ez volt a célom. Az igazat szeretném megmutatni a színházban.
– Rövid távú tervei?
– Szeretnénk továbbra is minden évben két új előadást bemutatni. Következő, még készülő darabomról, amely sok ponton homályos számomra is, csak dióhéjban tudok beszélni. Egy idősebb nővel indítanánk, aki korábban nem akart gyereket, s már hiába szeretne, késő. A férjével örökbe akarnak fogadni egy kisbabát, ám az intézetbe látogatva felkelti az érdeklődésüket egy furcsa kamasz lány, s inkább őt választják. A lány szeretné hozni cigány barátnőjét is, így hazaviszik mind a kettőt falusi otthonukba. A cigány lányt jobban megkedvelik, s ez elmérgesíti a helyzetet. Történnek furcsa lopások is, a cigány lány a tettes. Megbocsátanak ugyan, de a légkör egyre elviselhetetlenebb lesz a faluban. A másik lány visszakerül az intézetbe, aztán, amikor újra láthatjuk, már újfasiszta egyenruhában lép a színre. Azt próbálom vizsgálni, milyen fokozatokon át válik valaki szélsőségessé. Az egyéni és a társadalmi problémák halmozódása végül gyilkossághoz vezet. Feltehetően ez lesz a következő darab esszenciája, igaz, sok minden változhat még.
– A társulat folyamatosan s igen erős hangsúllyal reflektál a rendszerváltozás óta eltelt időszakra. Milyennek látja a jelenlegi magyar helyzetet?
– Goda Gábornak volt egy mondása, legyen ez a kiindulópont: ha a világot nézem, és gonosznak találom, csak magamat látom ilyen sötéten. Ha rosszul is érzem magamat a világban, azért nem a környezetemet, a külvilágot teszem felelőssé, hanem önmagamat, s próbálok tenni valamit, hogy jobban érezzem magamat. Abban a ritka helyzetben vagyunk, hogy mindkét politikai oldal szimpatizánsai szeretik az előadásainkat, így a mindennapi élet elé tartott görbe tükrünket is. Ezt a vonásunkat mindenképpen meg akarom tartani. Nem tudok én sem egyértelműen állást foglalni, azért sem, mert az egyértelmű igazságot egyik irányzatnál sem látom. El kell mondanom, hogy a színházi törvény eddig nem tapasztalt előnyökhöz juttatta a független kategóriába sorolt társulatokat, így bennünket is. Nagyságrendekkel több pénzt kapunk azóta, s ez a szakma képviselőinek erőfeszítései mellett mindenképpen a jelenlegi kulturális koncepció érdeme is.
– A szakma egy része elutasítja, rossznak tartja a színházi törvényt…
– Biztosan vannak gondok a színházi törvénnyel, de a független társulatoknak anyagilag sokat jelent a jogszabályban biztosított támogatás.
origo.hu
Frontálisan ütközött két autó Szatmárban, egy ember meghalt
