Nemzedékek nőttek fel Fekete István könyvein és a belőlük készült filmeken. Ünneplik az ifjúság írójaként, és felejtkeznek róla, mihelyt felnőtté válnak a valahai ifjak. Bárha megmarad bennük a történetek emléke és a nosztalgia. Persze ennyi is elég lehet a maradandósághoz.
Minek újraolvasni, minden jelenetét felmondom, ha akarod – mondja a könyvtáros, miközben Fekete István köteteit gyűjtögeti számomra. Nem érti: nem a jól ismert történetek érdekelnek. Most, amikor mindenbe belekapaszkodnék, hogy tanácsot kérhessek élethez-halálhoz, az élet minden pillanatának értelmes kihasználásához – most arra vagyok kíváncsi: adhat-e egy népszerű író tanácsot az életmód újraalakításához. Halálhoz az idősödő ember számára, aki maradék földi élete értelmét keresi, a feladatot, amellyel hasznosan töltheti be hivatását az élet rendje szerint. És az élethez mindenki számára, aki annyi balszerencse közt, oly sok viszály után fásultan és lemondóan tekint körül, aki, ha szertenéz, ma sem lelé honját e hazában. Nem arra kellenek a történetek, hogy az elmúlt idő romjait vegyem számba. Valaha gyermekeink embernek érezhették magukat a moziban, és ha szüleik-nagyszüleik felolvasták a jól ismert történeteket, biztonságban érezhették magukat. Azok a nemzedékek, amelyek Fekete István könyvein-filmjein nőttek fel, boldogok lehetnek, mert volt még játékos és boldogsággal teli gyermekkoruk. De hol vannak már azok a mozik, hol az olyan szülők-nagyszülők, akik gyerekeiknek-unokáiknak elalvás előtt felolvasnak?
Azt már régen tudta az emberiség, hogy a technikai nagyszerűségek százada egyben az embertelenség mélypontját is jelentette. Szabó Lőrinc életrajzi versciklusában, a Tücsökzenében Gyász-zene a címe annak a versnek, amelyik szétvágja életét, és kezdetét jelzi a feje tetejére álló évszázadnak. Fekete István annak a nemzedéknek tagja, kortársa Márainak, Szabó Lőrincnek, egy-két éves eltéréssel Illyésnek, Kodolányinak és Németh Lászlónak. „Ekkor kint valaki becsapta a kapuajtót, mintha erőszakosan pontot tett volna emlékeim után, és sötét lett egyszerre, mert egy véres szárnyú, fehér madár szállt a levegőben, amiről azt hittem – galamb, pedig akkor hagyta el az emberiséget a szeretet egyetlen fehér madara, a Béke” – így fejezi be Fekete István önéletrajzi regényét, a Ballagó időt élete végén visszatekintve. Elkezdődött az első világháború, megkezdődött a XX. század.
„És akkor az alkony sötétedő csendjében elindult Valami, amit megnevezni nem lehet, felmérni nem lehet, megállítani nem lehet. Elindult a Pokol diplomáciája, a Halál sátánja, milliárd ördögével és diplomatájával, hánytorogni kezdtek a virágos rétek, amelyek milliók temetői lesznek és a hazugságok pokoltornácai. És hazugság lesz minden, ami szent, és rothadás minden, ami élet. És száraz kóró minden, ami virág, és gyilkos a munka, a tehetség és szépség minden tisztasága, szépsége és ereje.”
Ilyen tudattal élni le egy életet, ezzel szembesülve írónak lenni ebben (azaz: abban) az évszázadban: a legnagyobb kihívások egyike. Lehet ennek a tudatnak az árnyékában kétségbeesni, szenvedni és legjobb esetben a pusztulásra szántak segítségére sietni. De lehet – és engem Fekete István életművének kisugárzása éppen ezért késztet faggatózásra – a szeretet egyetlen fehér madarát mégis követni: keresni, ráfigyelni és megszólalásra bírni. A teremtés harmóniáját visszakeresni.
Míg engedték, cselekvő emberként segítette a magyar földet jól felhasználó termelés megszervezését. A feladatokat tudatosította, és a nemzetfenntartó erőt kereste hozzá. A Zsellérek ezért lehetett a két háború közötti időszak egyik legsikeresebb, legtöbbször megjelentetett regénye. Aztán megérhette, hogy a kommunista diktatúra nemcsak a tisztességes szolgálatot lehetetlenítette el, de az elkötelezett politikai hitvallást is betiltotta. Mert ez a szolgálni akaró ember íróként ugyanebben a regényében kiállt a törvényesség szentsége mellett is. Leírta, mert be kellett mutatnia, amint a föld embere nem adhatja el törvényes pénzért a maga áruját, és ha ezt szóvá teszi, életével kénytelen fizetni. Ahol ez megtörténhet, ott az évezredes rend válik kétségessé. A tanácskormány különítményesei Európa gyökereit szakították ki. Utóbb, a törvénytelenségek megújulása idején hogyan fogadhatták a régi törvénytelenség leírását? Betiltással.
Mit tehetett az író, ha író akart maradni, de a megfogalmazás során a tisztességes szöveghez is ragaszkodott? A diktatúra éveiben tiltakoznia nyíltan nem lehetett. Mi maradt a számára? Ez foglalkoztat ma, egy következő századból visszatekintve. Rákérdeztet az író Fekete István megoldásaira: a szeretet fehér madara feltámadhatott-e számára, megadatott-e a kegyelem, hogy – tudva a véres szárnyról – a fehér madár megmaradjon szövegében hitelesen?
Amit már több mint egy évtizede én keresek a múlt század irodalmában, az a harc az elégiáért: a törvénytelenségek, az embertelenségek ellenében az irodalomban hitelesen felmutatható ellenpont. Az irodalom csodája: a derű. A vigasztalás, a galamb, szájában zöld ággal, amely hírt hozhatott kortársaiknak egy emberibb élet reményéről. És a szeretet jelenléte: biztatása. Ennek megléte az írói hitelesség kérdése.
Fekete István, ha nemzeti létünk igazságairól nem szólhatott, visszakereste Európa szellemi gyökereit: az evangéliumok szellemiségét. Ki nem mondhatta. De az evangéliumokban Jézus példabeszédei olyan megtörténhető példázatok, amelyek mintát adhatnak hasonlók továbbszövésére. Az állattörténetek, az ifjúsági regények a nevelés legideálisabb eszközei lehettek Fekete István történeteiben. És mivel ezek a könyvek megjelenhettek, népszerűvé váltak. Az eszményekre kiéhezett fiatalok modellként követték a történeteket. A Tüskevár és a Téli berek egy korszak ikonjaként él emlékezetünkben.
De engem most az érdekel, hogy ma is modellálhatóak-e Fekete István gyermek- és állattörténetei. Vagy csak az ifjúság számára íródott meseként élnek tovább? May Károly, Verne Gyula az én gyerekkorom történetei, fiaimnak legfeljebb egyszeri olvasmánynak maradtak meg, nagyanyjuk szájából. Ha nagyon rosszalkodtak, talán el lehetett velük csendesíteni őket egy kis időre. De azok a történetek már semmi esetre sem válhattak életre szóló példázattá.
A Tüskevár története ugyanakkor számomra ma, öreg fejjel olvasva, még érthetőbb, még életszerűbb, még inkább a valóság járható útjára vezérlő kalauznak tűnik a jelen pillanatban. Él, mert jó, maradandó irodalom. Miért?
Miért kitörölhetetlen Európa történetéből a kereszténység? Mert minden korszak számára, minden gazdasági és társadalmi alakulat idején a szép, boldog, kiegyensúlyozott életvitelre ad megismételhető példázatot. A szeretet és a kiegyensúlyozott élet modelljét mondja hívői számára természetesen, de azok számára is példát mutatva, akik másképpen fogalmazzák meg világról alkotható véleményüket. Például a diktatúrák idején a különböző ellenállások sokféle világképet követő szereplői nemegyszer éppen evangéliumi idézetekkel válaszoltak hóhéraiknak. És követték szellemét, amikor másokat kellett menteni nehéz időkben.
Fekete István a második világháború után felhagyott a politizálással. (Felhagyott? Milyen finoman vezeti vissza Tüskevárra évezredes ősi jussához a nép fiát, Gyula Lajost a családinév-választás magyarázatával: Gyula vezérhez kötve történelmi tudatukat! Iróniával takarva el, de hangsúlyozva egyben a nemzeti lét kötöttségét.) Mintha rendszerfüggetlen történeteket élne meg íróként. Pedig hát a legkeményebb és legkövetkezetesebb szabadság- és szeretetmániás íróként nyerte el a legérzékenyebb lelkületű közönség, a gyermekek szeretetét. Gyűlöletre épülő diktatúra idején hirdette meg a szeretet összetartó és embermegmentő erejét. De túl ezen: olyan rendszerben, amelyik mindenben a maga természetellenes elképzeléseit akarta végrehajtatni – ő a természet rendjére figyelmeztetett. A végzetes, országvesztő tervezések és erőszakos gazdasági és ipari pusztítás korszakában olyan történeteket mesélt, amelyek nevetségessé, haszontalanná tették mindazt, amit a sajtó, a rádió, a megvett irodalom harsogott ország szerint tova. Kimondatlanul: túlélni tanított. Visszatérni a természetes életkeretek közé.
És most, a XXI. század olvasójaként, boldogan tehetem hozzá: nem csak az akkori felnövekvőket segítette túlélni. Életreceptet ad számomra most is, a XX. század valahai túlélője számára. Miket mondott azok szemébe, akik eltiltották a politikától? Döbbenten olvasom a történeteibe illeszkedő mondatait. Hallgassuk! Így, kiemelten. Micsoda bölcs figyelmeztetések. Gyereknek mondja, gyerekkel mondatja: felnőttnek szólnak – akkor, most és mindenkor.
„A természet bölcs, de könyörtelen. Ami van, annak kell is lennie, és az egyensúly megbontása csak rövid ideig lehetséges.”
Milyen természetes is ez a bölcs természet? És milyen egyszerű? Mint a világ teremtése. „Füst lesz belőle és hamu – gondolta – és meleg, égő és elreppenő gázok és gőzök, de külön megmarad minden, és ha össze lehetne rakni, megint fa lenne… De nem lehet összerakni soha többé. Más lesz belőle, része valaminek, ami él. A meleg felreppen a felhők alá, a füst szétfoszlik mint gáz és korom, a hamut a földbe viszi az eső, és az anyagból újra növények lesznek, melyeket esetleg megesznek az állatok, vagy elkorhadnak, ami megint csak égés, és kezdődik minden elölről. Kezdődik – tűnődött a fiú –, hol kezdődik? – Huncut a Ladó! – fuvolázta egy aranymálinkó az égerfán, de Gyula már ezért sem haragudott. Felnézett az aranysárga madárra, és arra gondolt, hogy a ragyogó tollak, a szárnyalás és fészek is elégnek az élet láthatatlan lángjában. Hova lesz a mozgás? Mi lesz a fuvolázó hangok energiájából? Tutajos rakta a tüzet. »Etetem…« – gondolta, és tűnődő gondolatai egyszerre szétrebbentek, mert gyomra kondulása azt mondta, ideje volna már inkább őt etetni.”
Ebből a rendből kitekintve mennyire feje tetején áll a „rendkívüli egyszerűségen”, „törvényszerűségen” kívüli világ. „…egyetlen élőlény sem mondhat mást, mint amit érez, csak – igen –, csak az ember.” „Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve.” Majd szembesítve a két világ: „– Nehéz? – szól elöl a feddő hang, mert a rakomány megbillent. – Akkor pihenhetünk. – Nem, Matula bácsi, csak megbotlottam. Matula erre nem szólt, Gyula pedig arra gondolt, miért mondta, hogy nem nehéz, amikor nehéz? Micsoda szamárság ez? A valóság az, hogy igenis nehéz! És úgy látszik, itt a réten csak a valóság a járható út.”
A hazugság, a rossz tervezés, a csalás torzításainak ellenvilága él, lüktet ebben a szövegvilágban. Benne arra ébred a tudat: van egy másik valóság, a teremtett világ harmonikus rendje. „Ebben nem is csalódsz, elhiheted. Nem beszél, hát nem is hazudik; nem ígér, és mégis odaadja mindenét; nem szól, és mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.”
Egy matematikatanár szájába adva, egy gyermek fantáziálásába beleépítve olvasom: „Ne álmodozzon, Ladó, a valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –, mint a hazug ábránd.” És ha ezt olvasom, a század – mármint a XX. – egyik nagy kritikusát is hallom, amint az egyik legkiemelkedőbb költőről mondja: „A forma, a gondolati líra nagy korszakaira emlékeztetőn, nemcsak cifra köntös, hanem megoldás is, meggyötör és felszabadít, mint egy matematikai levezetés.” Halász Gábor írja Szabó Lőrincről. De ha jól meggondolom, Fekete Istvánról is elmondható ugyanez. Nemcsak kortársa lehetett a legnagyobbaknak, de társukká emelkedik. Az időben csak növekedve. Népszerűből klasszikussá. Ezért figyelek az ő szövegvilágának valóságára. Könyveinek történeteit, okosító jeleneteit ez hitelesíti. Ma még inkább, mint valaha.
origo.hu
Frontálisan ütközött két autó Szatmárban, egy ember meghalt
