Kompakt hiba

Muray Gábor (1978) lapunk kulturális rovatának munkatársa. Egy nyári kajaktúra előtt véletlenül bukkant rá egy nyolcvanas évekből származó Lomo LCA fényképezőgépre Budapesten, a Bajcsy-Zsilinszky úti fotókereskedésben. A túrára már csak a szovjet masinát vitte magával, azóta a Lomo mindennapjai kísérője lett. Úgy érzi, a gép patinássága és kompakt gyorsasága, a lomós képek élénk színvilága, szembetűnő szemcsézettsége tökéletes lehetőség a pillanatnyi hangulat dokumentálására, hangulatfestésre, illusztrálásra. Az itt közölt – eredetileg színes – fotókat Thászoszon, Hamburgban és a Mazuri-tóhátságon készítette. Muray Gábor nem tartja magát profi fotósnak, a lomográfiát csupán hobbinak tekinti. Ezért a szerkesztő csak hosszú hónapokig tartó unszolására állt kötélnek, hogy ezt a kisesszét megírja, és néhány lomográfiáját átadja a Magazinnak publikálásra.

A fénykép maga az abszolút Különösség,
a feltétlen, fakó, ostoba Esetlegesség.
Roland Barthes


Mindig előkerül a történet legelején egy öreg Lomo LCA fényképezőgép. Padláson, régiségboltban, családi örökségben. Nagy a kísértés. A porlepte, karcos masina olyan kompakt, gyors és még pofás is, nem lehet ellenállni neki. Pedig ma filmhez jutni sem olyan egyszerű, az ember keze sem áll rá már a befűzésre, tekerésre, analóg géppel való bíbelődésre. De pontosan a bíbelődés miatt lesz egy pillanat alatt szenvedéllyé a „lomózás”: jólesik szembemenni a digitális képözönnel. A precíz, de steril tökély korában szinte lázadás szovjet retróval fotózni.
Emiatt lett hamar divat a Lomo: a kilencvenes évek elején néhány bécsi fiatal meglátta a fantáziát a leningrádi kompaktban, leszerződött a gyárral, azóta a létező összes kommunista fotóipari terméket felélesztette haló porából, s utángyártott kínai árukkal (LCA, Holga, Diana, Ljubitel, Smena stb.) meghódította a tinédzserek szívét. Az ifjak befutottak, meggazdagodtak – a lomográfia (piaci vállalkozásként: Lomographische AG) világméretű divat lett.
Az 1914-ben Szentpéterváron alapított francia–orosz optikai gyár az első világháború idején puskalátcsöveket gyártott, később mindenféle optikai műszert, mikroszkópot, távcsövet, objektíveket, kamerákat és fényképezőgépeket. Legmaradandóbb terméke az igencsak egyszerű Lomo LCA (Lomo Kompakt Automatik) zsebgép volt, akkoriban a gyorsasága és egyszerűsége miatt, mára pedig azért, mert – rossz. Rossz, tehát jó. Hibás, ezért szerethető. A gép eredetije a Cosina CX–1/CX–2 volt, amelyről a szovjet ipar elkészítette a maga másolatát. Az LCA persze csak azoknak rossz, akik akkor nyúlnak analóg technikához, ha tökéletes élességű, hibátlan, torzítatlan, élethű képeket akarnak (bár a digitális technika már itt is beérte a nagyfilmes formátumot). Mert az LCA torzít. A film olykor elakad, és félbevágja a képet. Amely szemcsés, színhibás, élénkebb a valóságnál, fényfoltos és leginkább: vignettált. Tehát a sarkokon besötétedik. Ezekbe a hibákba szeret bele szenvedélyesen a lomós, olyannyira, hogy egy idő után már más kép nem is nagyon tetszik neki. Csak a színhibás, vignettált. Az LCA-képek vizualitása olyan egyedi, hogy szembetűnő stílusjegyei miatt markáns irányzatot teremtett. A legnagyobb digitális képszerkesztő programok (szoftverek és olyan online felületek, mint a Picnik) szinte kivétel nélkül kínálják is már ezeket a képmódosító hatásokat, az Apple iPhone-ja lomografikus hatású képeket is képes készíteni. De hát ez az eredeti bíbelődős lomográfia megcsúfolása. Ki kell mondani: a lomo a digitális fotókultúra tagadása, olyan, akár a gasztronómiában a slow food mozgalom: hátast dob a sajtburgertől.
A lomográfia tehát trend lett, ami persze el is értéktelenítette az egykori különcséget. Akár a www.lomography.com, akár a www.lomography.hu internetes galériáit nézzük, növekvő dögunalom: sekélyes, homályos, spontán, de tartalom nélküli képözön. Vizuális szemétért tehát nem kell a szomszédba menni, van elég a „lomográfusok” hátsó kertjében is. Kérdés, hogy mi számít lomográfiának és mi számít szemétnek, hiszen a lomózás alapelve szerint: ne gondolkozz, csak légy gyors! Mindent szabad, elviekben persze, csak hát nem érdemes itt megállni.
Legyen rend a káoszból. A cél a visszatökéletesítés. A jó lomós a hibából kovácsol erényt, nemcsak pufogtat, hanem komponál, hogy a vignettálás szépen keretezzen, az éles kontraszt lelkiállapotot teremtsen, a retrólátvány túllépjen önmagán, s egyáltalán, mindaz, amit hozzátesz a látványhoz a Lomo LCA, művészi erejűvé emelkedjen. Így lehet a lomográfia a kép legfelső rétege és többlete. Kompakt, könnyed visszaruccanás a fotóművészet hőskorába. A lomográfia sejtet; hangulatot, impressziókat fest, összehangolja az alkotó lelkivilágát a látvánnyal. „…abszolút Különösség, a feltétlen, fakó, ostoba Esetlegesség” – írja a Világoskamrában Roland Barthes. Hát éppen ez az: kézifékes fordulással visszakanyarodunk a különöshöz, a kiszámíthatatlanhoz. Itt a gép az úr: mikor és hogyan hibázik, ostoba esetlegessége ajándék az alkotónak. Letűnt világ kel életre, s válik újra bizonyossá: ez a csalóka világ maga a különös, élményszerű vizualitás, amit lomo és lomós együttesen megteremt.
Persze a lomós nem száll harcba a digitális többséggel. Nem is nézi le, sőt használja a technikát, a digitális vizualitás része mindennapjainak. A lomográfia nem jobb, nem több, nem is értékesebb. Talán csak hóbortos játék. Talán szertartás. Talán lírai, mély – s megkockáztatom: transzcendens – életélmény.