Ördögkézben

Mindenki másként látja a versenyzőt, aki sporteredményeivel hat a világra. Másként látja a versenyzőtárs, a családtag, a szurkoló és másként az orvos vagy a sportvezető. A szerepkör szerint alakul az ítélet, sokszor feledve, hogy hol tart napjainkban a versengés. Elszoktunk attól, hogy mélyreható elemzéseket, tanulmányokat, esszéket olvassunk a sportról, amelynek „története nemzetünk története” is – ahogy N. Pál József kötetében olvashatjuk.
Olyan valaki tárja elénk gondolatait, akit az irodalom, a történelem és a „betűvetés” (ő használja ezt a fogalmat) mellett gyermekkora óta kísért a sport, álmából felzavarva is sokakat megszégyenítő pontossággal „köpi” az eredménylistákat – tehát otthon van a sport „harcmezején”. Magyarán: nem a levegőbe beszél, hanem pontos (és lehangoló) diagnózisát adja a versenysportnak és a futballnak, illetve a hazai állapotoknak. Már Zsolt Róbert kettéválasztotta és egyik könyvének címéül adta a különbséget: Labdarúgók, sportolók – írta az 1978-ban megjelent Magyarország Felfedezése sorozatban. „A labdarúgás nemcsak a legnépszerűbb, hanem a leginkább társadalomfüggő sportág is – jegyzi meg N. Pál, és néhány oldallal később így folytatja: – A társadalom egészéből ismert magatartászavarok (gyors nyerészkedésre való hajlam, egymásra mutogatás, nyilvánvalóan érdekek vezérelte hazudozás, kisszerűen önző számítgatások stb.) labdarúgásunkban szembeszökőbbek talán, s egymásra épülve a tehetetlenségi nyomaték módján hatnak.”
A szerző szakmai és mentális okok törvényszerű összetalálkozásáról ír, amelyek egymást erősítették és determinálták, így aztán – repülőzsargonnal élve – dugóhúzóba került a magyar futball (is). N. Pál József tolla nem ismer kegyelmet. Lejegyzi például, hogy labdarúgóink újabban úgy hajtogatják, hogy „profi vagyok, profi vagyok”, mint betanított papagáj az „adjonistent”, miközben végletesen nem azok. „A mindent legyűrő pénzhajhászás minden értékteremtő tevékenységet eltapos, mert a bármi áron elért győzelmet nevezték ki értéknek.” Ez a mondat már nem csak a labdarúgásra céloz, hanem általában a versenysportra vonatkozik. A szerző keserűen állapítja meg, hogy ellehetetlenítik a vívást, és némely sportág szabálymódosításait már a szakemberek sem tudják követni. Miközben a „pénzes sportokban” szereplő összegek az egeken is túlra szöknek. Évszázados tradícióval rendelkező sportágakat züllesztenek széjjel és tesznek nevetségessé néhány esztendő alatt azzal az állítólagos érvvel, hogy „nem közvetíthetők”.
Ha a magyar labdarúgás múltjáról és jelenéről esik szó, akkor Puskás Öcsi is szóba kerül. Kevés dolgozat foglalkozik a világhírű balösszekötő személyiségével olyan lényeget sugárzó módon, mint a róla írott esszé. Szinte isszuk a szavakat, amelyek a társadalmi miliőből fogannak. Például: „egy megvert, megnyomorított, önbecsülésében porig alázott nemzet emelhette fel a fejét általa” – mármint Puskás által. Csak az tud így fogalmazni, aki a történelem levegőjében edzette gondolatait. De a többi esszé-portré is remek teljesítmény – nem kevésbé a stílus –, és mintegy választ ad arra: hogyan kellene írni egykori hőseinkről (és nem a sztárokról, akik a hetvenes évektől bújtak elő). Varga Zoltán kapcsán – egyebek mellett – ez áll a könyvben: „a gyűlölet s az elhallgatás ilyen sűrű habarékával senkit sem »tiszteltek meg« rajta kívül”. Telitalálatnak érezzük a jellemzést. A legendák sorában Csik Tiborról, Papp Lászlóról, Kozma Piciről, Balczó Andrásról, Széchy Tamásról és Kokó Istvánról olvashatunk. A Balczó Andrásról szóló fejezetben a legendák születésével foglalkozik a szerző, itt is különbséget téve a legendás személyiségek és a sztárok között, megjegyezve, hogy manapság a sportvilágban is nyakra-főre használják e szót.
Ebben a fejezetben mondja ki N. Pál József, hogy a hatvanas években születtek a sportban az utolsó még „emberszabásúnak” nevezhető eredmények, de ettől az időszaktól lett a sport az agresszív siker- és pénzhajhászás eszköze is.
Rosszkedvűen tesszük le a könyvet, mert úgy tetszik, hogy a játékban leledző örömünket tették tönkre, amiről – milyen farizeusság! – hallgat a szakma és a szaksajtó. Az esszégyűjtemény világosan és egyértelműen kimondja, hogy a sport már régen az ördögé lett, de a szerző reménykedik, hogy az olimpia azért mégsem teljesen. Nekünk sem jut más – N. Pál József szavával – az „értékrelativizmus” korában, mint hogy bizakodjunk. És ismerve magunkat, tudjuk, hogy elég, ha gurulni látjuk a labdát, vagy a rajtvonalra állnak a futók. A láz, a várakozás mindig elragad bennünket, és ez a sport meg a versenyzők szerencséje. Egyelőre.
(N. Pál József: Magyar sport – magyar sors. Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2009. Ára: 2400 forint)