Szívműtét helyett

Demokratikus jogállamban a jognak erkölcsi tekintélye kell hogy legyen – mondta Jakab András jogász, aki – Sólyom László helyébe lépve – megszerkesztette az alkotmány kommentárját. A háromezer oldal terjedelmű kétkötetes munka német mintára készült, és korszakalkotó műnek tekintik. A szerkesztő úgy véli: a diktatúrák és az idegen megszállások Magyarországon megfosztották a jogot erkölcsi tekintélyétől, s ezt most kell helyreállítanunk, lassan és fáradságosan. Szerinte rombolóan hatnak az olyan cinikus ítéletek, mint amilyen a Princz-ügyben született.

Jakab András jogász, 32 éves. Jelenleg a spanyol miniszterelnöki hivatal kutatóintézetének tudományos munkatársa. Összehasonlító alkotmányjogi érveléstechnikával foglalkozik. 2006-tól 2008-ig a liverpooli egyetemen jogi módszertant és érveléstechnikát, valamint jogelméletet oktatott. 2004-től 2006-ig Nottinghamben EU-jogot és brit alkotmányjogot, 2001-től 2003-ig a Károli Gáspár Református Egyetemen közigazgatási jogot tanított; 2003–2004-ben a heidelbergi Max-Planck-Institut für ausländisches öffentliches Recht und Völkerrecht tudományos munkatársa volt. Jogi tanulmányait a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és Salzburgban végezte, Heidelbergben LLM, Miskolcon PhD fokozatot szerzett. Az Alkotmányjogászok Nemzetközi Társaságának legutóbbi athéni világkongresszusán a társaság fődíjának nyertese lett. Hat nyelven csaknem száz publikációja jelent meg alkotmányelméleti, EU-jogi, jogbölcseleti és összehasonlító alkotmányjogi témákban. A Sólyom László által 2003-ban kezdeményezett és a Századvég Kiadó gondozásában most megjelent alkotmánykommentár szerkesztését 2006-ban vette át.

Idehaza szinte már senki sem bízik a jogszabályokban, gyakran megkérdőjelezik az igazságszolgáltatás döntéseit is. Vajon mi lehet a bajok forrása?
– A hazai jogászok gyakran kijelentik: „ez bizony erkölcstelen és felháborító, de sajnos jogszerű”. Ez téves jogfelfogást tükröz. Egy jogrendszer csak akkor működik hatékonyan, ha számíthat a társadalom erkölcsi támogatására. Enélkül nagyon nehéz elérni az önkéntes jogkövetést. A jogszabályok azonban – mint mindenütt a világon, nálunk is – hézagosak. Ugyanis az a természetük, hogy hézagosak, hiszen nem lehet minden esetre előre gondolni. A magyar jogászok többsége ennek láttán sajnálkozva széttárja a kezét. Német, angolszász vagy francia kollégáik ellenben megpróbálnak érveket keresni, hogy ne kelljen a nevüket adniuk a társadalmat erkölcsileg felháborító döntésekhez. Annak kiderítéséhez pedig, hogy mi háborítja fel a közvéleményt, nem kell kutatást szervezni, hanem elég minimális erkölcsi érzékkel és józan paraszti ésszel rendelkezni, újságot olvasni, bíróságon kívüli emberekkel beszélgetni.
– Ön egy előadásában azt mondta: nem helyes, hogy a bírák szigorúan ragaszkodnak a törvény szó szerinti jelentéséhez, s a kreativitás kevéssé jellemző rájuk. Miért gondolja ezt?
– Ez nem csupán az én tézisem. Pokol Béla professzor például részletes elemzéssel és számos példával bizonyította, hogy a magyar bíróságok sokkal inkább a jogszabály szövege alapján érvelnek, mint nyugat-európai társaik. Ez alapvetően szocialista örökség. A második világháború előtt – részben a kodifikáció hiánya miatt is – a magyar bírák sokkal kreatívabbak, intellektuálisan bátrabbak voltak. A konszolidált diktatúrák azonban, mint amilyen a Kádár-rendszer volt, nem szeretik a kreatív bírót, mert az már majdnem olyan, mint egy civil kurázsival rendelkező bíró, aki ugyebár nehezen ellenőrizhető. A paragrafusautomaták sokkal kevésbé veszélyesek, ezért igyekeztek kiölni minden kreativitást a bírákból. Ez sajnos elég jól sikerült. Másrészt a diktatúra idején a napi gyakorlat is azt mutatta, hogy a külső politikai befolyással szemben a bírói függetlenség csak egyetlen hatásos érvet tud felvonultatni: a jogszabály szövegét. Mára a szocialista jog világa leáldozott, de a rá jellemző mentalitás megmaradt, és a bíróságra bekerülő fiatalokat is erre nevelik. A helyzet nagyjából ahhoz a kihíváshoz hasonlít, amellyel a NATO-ba való belépésünk után a magyar katonák küzdöttek a nemzetközi hadgyakorlatokon. Korábban részletes parancsokat kaptak, amelyeket csak pontosan követni kellett, a NATO-ban azonban feladatokat adnak, amelyeket kreatív módon meg kell oldani. Azaz többet kell gondolkozni, és meg kell érteni, hogy mi is az egyes tevékenységek funkciója.
– Mit kellene tenniük a bíráknak?
– A bírák közül sokan azt hiszik, elég a törvényt alkalmazniuk, s nem kell megfelelniük más elvárásnak. Ez azonban saját szerepüknek és az alkotmány szabályainak súlyos félreértése. A társadalom erkölcsi igényeire nemcsak azért kell figyelni, mert így hatékonyabban működik a jogrend, hanem mert közvetve a bírák is a néptől kapják a hatalmukat. Azaz a jogállamiság és a demokrácia alkotmányos elve is erre kötelezi őket. Akárcsak a többi állami fórumnak, a bíróságnak is a társadalom szolgálata a feladata. Olyan szemléletváltásra van szükség, amelyet a jogalkotó nem tud kikényszeríteni, hanem a bíróságoknak, azon belül is leginkább a Legfelsőbb Bíróságnak kell kiizzadnia.
– Tudna konkrét példát mondani erre?
– Követendő példaként a Tocsik-ügy polgári jogi részének kezelését említhetem. Formálisan minden rendben volt a szerződésekkel, de ezeket a bíróság a jóhiszeműség és a tisztesség jogi alapelveire is hivatkozva a jó erkölcsbe ütközőnek, semmisnek nyilvánította. A Legfelsőbb Bíróság szavaival: „a törvény nem fogadja el érvényesnek azokat a szerződéseket, amelyek nyilvánvalóan sértik az általánosan kialakult erkölcsi normákat”. Pontosan erről beszélek: ilyen hozzáállásra és ilyen ítéletekre lenne szükség. Másként nehéz megfogni a hasonló eseteket.
– S mit nem tehetnek a bírák?
– Az elrettentő példa a Princz-ügy. Ebben látszólag minden jogszerű volt, csak épp egy nagystílű bűnöző nevetséges büntetéssel úszta meg az egészet. Ez azt a benyomást kelti az állampolgárokban, hogy ha az embernek elég pénze és kapcsolata van, akkor bármit megtehet. Természetesen nem elég egy ítélethez a társadalom erkölcsi értékítélete, de – ha a felderített tények is megfelelnek ennek – motivációt jelentene a bíró számára, hogy alkalmas jogelveket keressen: azaz érveljen. Azok a hazai szakértők, akik ennek hallatán a szívükhöz kapnak, és önkényességet kiáltanak, a szocializmusban nőttek fel, vagy közvetve ilyen emberektől tanulták a magatartásmintákat. Nincs sok fogalmuk arról, hogy a német, a spanyol vagy éppen az amerikai bírák milyen logika szerint gondolkoznak. Persze a társadalmat világnézetileg megosztó kérdésekben óvakodni kell a kreatív törvényértelmezéstől, de igenis bátornak kell lenni, amennyiben nem világnézeti vagy pártpolitikai jellegű, hanem általános és indokolható erkölcsi elvárás jelenik meg a társadalomban. Demokratikus jogállamban a jognak erkölcsi tekintélye kell hogy legyen. Sajnos nálunk a diktatúrák és az idegen megszállások megfosztották a jogot erkölcsi tekintélyétől, s ezt lassan és fáradságosan most kell helyreállítanunk. Rombolóan hatnak az olyan cinikus ítéletek, mint amilyen a Princz-ügyben született. A sajtóhírek szerint a bíróságoknak a jövőben számos újabb nagystílű pénzügyi, korrupciós visszaéléssel kell megbirkózniuk, így újabb lehetőséget kapnak arra, hogy megmutassák: tudnak a társadalom erkölcsi elvárásainak megfelelően ítélkezni. Ha úgy tetszik, az igazságszolgáltatás újabb lehetőséget kap, hogy kiköszörülje a becsületén esett csorbát. Reméljük, hogy ennek a felelősségnek ezúttal jobban tudatában lesz a rendszer minden szereplője.
– Ki segíthetne a bíráknak: a jogtudósok vagy a civil szervezetek?
– Elsősorban a jogtudomány. Az egyetemi szférának és a gyakorlatnak szimbiózisban kell élnie. Ez a kapcsolat leginkább úgy erősödhetne meg, ha lenne olyan fórum, ahol jogtudósok rendszeresen, sőt iparszerűen vethetnék alá kritikai vizsgálatnak a bírósági döntéseket esetmagyarázatok formájában. A műfaj Nyugat-Európában virágzik, s Magyarországon is megvolna az igény a jogi döntések kritikai bemutatására, azonban nálunk még hiányzik a megfelelő fórum. Ennek pótlására nagyjából egy hónap múlva új jogi folyóiratot indítunk Jogesetek Magyarázata címmel.
– Többek szerint válságban van az alkotmányos gyakorlat, s ezt csak egy új alaptörvénnyel lehetne kiküszöbölni. Mi erről a véleménye?
– Egy új alkotmány elkészítése olyan, mint egy szívátültetés, amelyet csak végső eszközként szabad használni. A bevezetőt, más szóval preambulumot – vagy akár az alkotmány jelenlegi elnevezését (1949. évi XX. törvény) – persze meg lehet változtatni, de az egészet újraírni nagyon veszélyes mutatvány. Egy új szövegnek mindig vannak nem szándékolt hatásai: ha nem így lenne, tökéletes alkotmányt lehetne készíteni. Sajnos azonban tökéletes alkotmány nincs, és nem is lesz. Minél inkább elmélyed valaki az alkotmányjog tanulmányozásában, annál szkeptikusabb egy új alkotmánnyal kapcsolatban. Másrészt: a lelkes alkotmányozók – főként a politológusok – nem nagyon látják át ennek pontos jogi részleteit és következményeit. Néha nagy magabiztossággal rémisztő ötleteket adnak elő, ami az előbb említett jogászokat még inkább óvatosságra inti. Az ördög ugyanis a részletekben lakik, és akárcsak egy bonyolult szívműtétnél, itt is rengeteg kockázat van, ezért nem tanácsos elvégezni laikusok ötletelésére alapozva. Számos sikeres nyugati ország működik kiválóan a mienkhez lényegileg hasonló alkotmányos szabályokkal. Ha tehát a válság okát keressük, akkor inkább a politikusok erkölcsi tartásában és a választók mentalitásában kell kutakodnunk. Az új alkotmányról szóló diskurzus csak eltereli a figyelmet ezekről a sokkal kellemetlenebb és nehezebben orvosolható kérdésekről.
– Az Alkotmánybíróság gyakorlata megfelelő erkölcsi alapokon és érvrendszeren nyugszik?
– Az Alkotmánybíróság mérlege alapvetően pozitív az említett szempontokból. Persze az AB-n belül is hullámzott a színvonal néha, ez ügyben elsősorban a mindenkori elnök viseli a felelősséget. Én úgy látom, hogy az eddigi elnökök közül ketten emelkedtek ki jogászi felkészültségükben: Sólyom László és Paczolay Péter. Egyetlen súlyos, számtalan erkölcsi következménnyel járó problémát látok csupán az elmúlt húsz évben: ez pedig az igazságtételi törvények formalista és a társadalom igazságérzetét figyelmen kívül hagyó kezelése a kilencvenes évek elején. Vannak persze további vitatott erkölcsi kérdések az AB gyakorlatában, de az igazságtételi ügyek kiemelkednek ezek közül szimbolikus jelentőségük miatt. Egyrészt mert az AB döntése közvetlenül a jogállamiság születése után sokakban erkölcsileg csalódást keltett, másrészt mert jogilag sem volt szükségszerű. Más országok alkotmánybíróságai elfogadták, hogy a szocializmus idején történt bűnök büntethetők visszamenőleges hatályú törvényekkel.
– Kinek szól az ön által szerkesztett két kommentárkötet, s mit mond a laikus érdeklődőknek?
– A kötet egy-egy tanulmány formájában magyarázza az alkotmány paragrafusait, hozzátéve az AB döntéseit és a jogtudomány képviselőinek elemzéseit. A célja az alkotmányjogi kultúra színvonalának emelése. A munka bevezető tanulmánya részletesen szól arról a jogászi szerepfelfogásról és érveléstechnikai megoldásról, amelyről az imént beszélgettünk. E magatartás fokozatos elterjedésétől változást remélünk a magyar jogi kultúrában. Forrásként szeretnénk szolgálni az alkotmánybíráskodás, a jogalkotás és a jogalkalmazás számára. Azt várjuk, hogy a kötetet politológusok, politikusok, közigazgatási és kormányzati tisztviselők, törvény-előkészítők, valamint az e területekre készülő felsőoktatási hallgatók is használják. A munka műfajilag leginkább szaklexikonhoz hasonlít, elemzéseinek érdeklődő laikusok is hasznát vehetik.