Még a szakmán belül is sokakat elgondolkodtatott a mű azzal kapcsolatban, hogyan is kell dokumentumfilmet készíteni. Érdemes-e mindig mindent megkérdezni, érdemes-e legázolni, felboncolni a film alanyait, témáját? Így készülnek-e a leghitelesebb alkotások? Mennyire volt tudatos az ön részéről, hogy leginkább csöndben figyelte, figyeltette a kamerával Stefanékat, és arra is hagyott időt, hogy a néző menet közben fel is dolgozza magában a látottakat?
– Nagyon fontos volt számomra, hogy minél inkább háttérben maradjak. Amikor először megláttam az Őrségben az országút szélén ezeket az ekhós kocsikat, amelyeket egyébként maguk készítettek, és összetalálkozott a tekintetem Petráéval, rögtön azt mondtam, álljunk meg, beszélni akarok vele. Arra kértem a családot, hadd forgassak filmet róluk, de ők akkor még nem egyeztek bele. Később újra találkoztunk, sokat beszélgettünk, végül ráálltak a forgatásra, de az volt a feltételük, hogy járjam velük én is az országot. Rájuk hangolódtam, beszippantott az a hatalmas szeretet- és energiagörgeteg, ami körülveszi őket, és ami miatt köréjük gyűlnek az emberek. Mindenki hoz nekik valamit, paradicsomot, almát, krumplit. Valahogy mindig megduplázódik az, amit ők maguk adnak az embereknek. Nagyon odafigyeltem, mit és hogyan mondok el róluk úgy, hogy ne ártsak nekik, hogy belülről beszéljek róluk. Sokan mondták egyébként, hogy ne készítsek ennyire hosszú, nyolcvannyolc perces filmet, de ez volt a legrövidebb terjedelem, amiről úgy éreztem, még hiteles. A kedvenc jelenetem is kimaradt, amikor Stefanék elcserélik Rómeót, a kecskéjüket Emmára, aki szintén kecske, csakhogy mivel nőstény, tejet is ad.
– Láttam, a lovak, kecskék mellett nyulakat, kacsákat is tartanak…
– A falusiaknak furcsa is volt, hogy nem eszik meg őket. Pedig nem. Mindegyik állatnak neve van.
– Nagyon tetszettek a mutatványaik, volt mindenféle: környezettudatos pantomim, Chaplin-jelenet, mászkáló bőrönd, különféle hagyományos akrobataprodukciók.
– Saját magukat adják ezeken a cirkuszi előadásokon, és ez a személyesség ma felértékelődik a globalizáció személytelenségével szemben.
– Azon is gondolkoztam, míg a gyerekeket figyeltem tanulás, aztán előadás közben, hogy ezek a kis emberpalánták, akik nem járnak sem óvodába, sem iskolába, megállják-e a helyüket, ha bekerülnek később valamilyen közösségbe.
– Ezek a gyerekek mindent tudnak, igaz, nem feltétlenül ugyanonnan, ahonnan kőházakban élő, iskolába járó társaik, hanem sokszor azoktól, akik összebarátkoznak a cirkuszosokkal, vagy régi barátok, és velük töltenek egy hétvégét… Régen beszélgettem olyan jót, mint a tizenöt éves Santóval, aki, és ez a filmben is látszik, a cirkuszi évad végén elutazik Németországba tanulni. Ugyanis a német állampolgárok a törvény szerint megtehetik, hogy tizenhat éves korukig otthon tanítják a gyermekeiket, de utána iskolába kell engedniük őket. A család gyermekei számára ez az önállósodás kezdete. A legnagyobb fiú most már patkolókovács, a kisebbik, Santo, asztalosnak tanul.
– Csupa olyan szakma, amit a cirkuszban is jól lehet majd hasznosítani, ha visszatérnek.
– Nem tudjuk, hogy visszatérnek-e, ez rajtuk múlik, de nem véletlenül lett Utolsó előadás a film címe. Hiszen nemcsak a szezon utolsó előadásait látja a néző, Santo is most búcsúzik, s az életforma, amit Petráék az előző generációktól megörököltek, kihalóban van.
– De én pont arra gondoltam, míg néztem a filmet, hogy a globalizációnak, ennek a sajátos biztonsági hálónak is egyszer vége lesz, és talán újra magukba záródnak a családok, a falvak, önellátók leszünk megint, mint Stefanék, akik még kanalat is maguk faragnak fából, és újra ki leszünk szolgáltatva a természetnek. És ez nemcsak szép, hanem félelmetes is.
– Igen, ez egy nagyon szép életforma, a film végén a férfi, aki téli szállást adott a cirkuszosoknak, ő is azt mondta, így kellene élni. De ez egy nagyon küzdelmes életforma is.
– Valahol azt olvastam, hogy ön az utolsó pénzén készítette ezt a filmet.
– Amikor Stefanék ráálltak arra, hogy forgathatunk Halász Gábor és Velez Gyula operatőrökkel, több producert is megkerestem. Tetszett is az ötlet, azt mondták, forgathatok fél év múlva vagy egy év múlva, de nekem nem volt időm arra, hogy várjak. Megbeszéltem a dolgot a családommal, és ez lett a döntés. Sokan akartak visszatartani ettől a lépéstől a barátok és ismerősök közül, de szerencsére nem sikerült.
– Nem gondolt arra, hogy állami támogatásért pályázzon, ahogy mások is? Hiszen tévéműsorok rendezője, szerkesztő-riportereként is szerepel a neve a stáblistákon.
– Azt gondoltam, ahhoz még nem ismernek elegen a szakmában, hogy állami pénzt kapjak. Amikor már forgattunk, egy producernek nagyon megtetszett, amit felvettünk, meg akarta venni, de akkor már én nem akartam odaadni. Talán ennek a filmnek így kellett elkészülnie, hogy senki előtt ne kelljen érte felelnem, csak a cirkuszosoknak és magamnak.
origo.hu
Orbán Viktor: Magyarország támadás alatt áll, a legnagyobb veszély Ukrajna uniós tagsága
