Álnagyüzemi nyomozósfilm

Akadt, akit az bántott leginkább az MTV múlt héten vetített Géniusz, az alkimista című minisorozata kapcsán, hogy az alkotók a Pécs, Európa kulturális fővárosa keretéből is jutottak pénzhez, s hogy kétszázmillióból készítették el a háromrészes akciófilmet.

Én viszont annak örültem, hogy volt végre egy-két olyan este az egyik magyar tévécsatornán, amikor kiderült, hogy lám, nekünk, magyaroknak is van történetünk, vannak titkaink, különös, világszerte ismert legendás alakjaink. Mert a minisorozat címében szereplő Géniusz nyilván valaha élő figura volt, egy igazi szabadkőműves (talán rózsakeresztes?), s története is valóban Pécshez kapcsolódott.
A jó ötletek sora – leszámítva néhány festői szépségű helyszínt (villaudvar, könyvtár, Zsolnay-mauzóleum), s egy-két nagyon is ideillő színészt – sajnálatosan le is zárult. Nekem már az sem tetszik, hogy a magyar Da Vinci-kódként próbálták aposztrofálni a filmet. Aztán az nem tetszik, hogy a Tűzvonalban című, meglehetősen izzadságos és provinciális sorozatra próbálták ráhúzni a sok meséléssel és a nézői fantázia türelmes mozgásba hozásával működtethető, kellőképpen nem is kitalált történetet.
Amikor az alkotók a nagyüzemi amerikai filmek mintájára próbáltak egy magyar álnagyüzemi nyomozósfilmet létrehozni, megfeledkeztek arról, hogy amit mi, magyarok nem tudunk észrevenni ezekben az amerikai filmekben, az attól még ott van, és működik. Működteti és sikeressé teszi a filmet. Nevezetesen: mi nem érzékeljük, de ezekben a filmekben a nyomozók, az áldozatok, a tanúk mind-mind az amerikai társadalom, sőt többnyire egy adott nagyváros jellegzetes embertípusai, jellegzetes élettörténetekkel, identitással, tapasztalatokkal. A gyilkosságokkal, nyomozásokkal párhuzamosan rendre kibontakozik ezekben az epizódokban valamilyen jellegzetes probléma is, ami a kor amerikai, nagyvárosi emberét foglalkoztatja. Ezek a krimik gyakran közösnek mondható, széles társadalmi rétegek nézeteit képviselő, jövőképszerű eszményeket is megfogalmaznak.
A magyar film-kistesóban azonban szinte nincsenek típusok, nincsenek igazi problémák és eszmények sem. Vagy tényleg becsapták magukat, akik a forgatókönyvvel foglalkoztak, vagy valóban fogalmuk sincs, milyenek a magyar emberek, mi foglalkoztatja őket, milyen történetek vannak a hátuk mögött, és mire vágynak.
Mint már utaltam rá, elég szerencsétlennek tartom, hogy éppen egy akciófilmmel sikerült összehozni Géniusz eléggé elmesélős legendáját, különösen kínos, amikor az egyébként a szerep szerint vérszomjas szereplők közt úgy oszlik meg a mesélős szöveg, és úgy is mondják el, mintha egy óvodai ünnepélyre ollóval vágták volna szét nekik a szövegkönyvet, hogy mindenkinek jusson belőle néhány mondat.
Holott lettek volna más, használhatóbb minták. Például Szerb Antal Pendragon legendája, amelyből kiderül, hogyan érdemes felépíteni egy filológiai adatokkal, okkult mesefordulatokkal és erotikával átszőtt magyar krimit úgy, hogy mindenki prímán szórakozzon. Másrészt a hosszú párbeszédekhez, mesélésekhez, s magához a közép-európaisághoz jobban illett volna egy olyan Miss Marple-os vagy Kisvárosi gyilkosságszerű, hömpölygő, rózsalugasos, nézelődős történetvezetés. Ha már mindenképp nyugatiaskodni muszáj.
(Géniusz, az alkimista, m1, március 3., szerda, 21.30.)