Az antik Róma „felszabadította”, majd kifosztotta Görögországot, és műkincsek tízezrei hajóztak a birodalom központjába. A germánok Rómát, az avarok Bizáncot, a vikingek Európát fosztogatták. A frankok társzekerekkel hordták el az avar kagánok kincseit, hogy azután egy részüket a magyarok rabolják vissza. Minket a tatárok és a törökök tettek földönfutóvá, változtatták országunkat pusztasággá. A konkvisztádorok Amerikában elégítették ki aranyéhségüket, Napóleon viszont már tudatos „műgyűjtőként” lépett föl az elfoglalt területeken. Ő volt az első, aki tudós szakembereket vitt magával kiválogatni a műkincsek javát. Példáját a XX. század mindkét rettenetes rezsimje egymással vetélkedve követte: Hitler is, Sztálin is egy-egy nagy birodalmi gyűjtemény összeharácsolásán buzgólkodott, céljuk eléréséhez minden eszközt felhasználtak. Mindkét hatalom cinikusan semmibe vette a humanista elveket és a nemzetközi jogszabályokat, köztük a szárazföldi háborúk szokásairól és jogáról szóló 1907-es hágai egyezményt, amely megtiltotta és mindmáig megtiltja a zsákmányszerzést. Még szomorúbb, hogy a műkincsek ellen vívott háború mára olyan kultikus épületek, templomok és műemlékek tudatos megsemmisítéséig is vezetett, amelyek egy nép vagy kultúra jelképei voltak, pedig ezeket is egy Hágában kötött nemzetközi egyezmény védi. Ezt 1954-ben kötötték a kulturális javak fegyveres összetűzések esetén való védelméről az ENSZ tagállamai az UNESCO keretein belül (nem véletlen, hogy a második jegyzőkönyv kiegészítései 1999-ben születtek!).
A második világháború idején a jogfosztottak, elsősorban a zsidóság, utána a burzsoá herének kikiáltott mindennemű vagyonos csoport kirablása folyt Európa egyes részein, köztük hazánkban is, immár nemcsak ellenséges területen, hanem az országok saját földjén is. Tragikus és megbocsáthatatlan, hogy milliók estek áldozatul ezeknek az üldözéseknek. Sokan voltak, akik nem életükkel fizettek, hanem rabszolgamunkára hurcolták el őket, mint annak idején Afrika szerencsétlenjeit. A rafinált politika időnként még arra is módot talált, hogy a fiatalkorúakat janicsárnevelésben részesítve saját népük, vérük ellen fordítsa.
Magyarország a második világháború után sem nyerte vissza önrendelkezési jogát, a náci megszállást és nyilasuralmat szovjet hódoltság követte. Ennek ellenére 1946-ban megszületett a XXV. törvény, amely elhatárolta az országot a zsidótörvényektől és -üldöztetésektől, és kinyilvánította, hogy a Magyar Köztársaság a zsidók megkülönböztetéséből származó vagyoni sérelmeket orvosolja. Az egy évvel később aláírt párizsi békeszerződés is erre kötelezett, de erre vonatkozó pontjának végrehajtása 1948-ban megszakadt, és csak a rendszerváltás után valósult meg a kárpótlási törvénnyel, illetve az üldözötteknek nyújtott anyagi kárpótlással. Ez a folyamat mindmáig nem zárult le, mivel sok a tisztázandó kérdés. Nem lehet ugyanis eltekinteni az 1952-ig befejezett államosítástól és a jogszerű vagyonelkobzástól. Az egyetlen kivétel a letétbe adott műtárgyak ügye, mivel a letét nem évül el.
A sorozatos fosztogatások és törvénytelenségek különösen bonyolult helyzetet teremtettek. A zsidóktól, a politikai üldözöttektől elkobzott és elrabolt műkincseket, valamint egyéb értékeket a nácik elszállították, de ezek később rendre a szovjet hadsereg kezére kerülve szőrén-szálán eltűntek. A műkincsek másik részét azokkal a szállítmányokkal együtt, amelyek a Magyar Nemzeti Bank aranykészletét és egyéb menekített értékeket szállítottak nyugatra, a szövetséges nyugati erők foglalták le. Aranykészletünk és sok egyéb érték, köztük múzeumok anyaga, idővel visszajutott az országba, bár a koronázási ékszerek csak 1978-ban, de egy részüket, éppen a magyar zsidóktól begyűjtött vagyontárgyakat, pénzzé tették, és a Kormányközi Menekültügyi Bizottság révén az American Jewish Joint Distribution Committee és a Jewish Agency for Palestine rendelkezésére bocsátották – helytelenül, mivel ezt a magyarországi zsidóknak kellett volna adni.
Ennél szomorúbb sors jutott a szovjet csapatok által lefoglalt műkincseknek. Ez a hadsereg is rendelkezett műkincsekhez értő szakemberekkel, akik ismereteiket és szaktudásukat az államilag szervezett rablás szolgálatába állították. Közéjük tartozott az 1871-ben Budapesten született Igor Grabar orosz festő és művészettörténész, aki az ellenséges országok múzeumaiból 1745 műtárgyat tartalmazó listát állított össze, a magyar múzeumokból több mint nyolcvan alkotással, de tagja volt az az Irina Antonova, aki még most is a moszkvai Puskin Múzeum, az elrabolt műkincsek legnagyobb részét rejtegető múzeum igazgatója. Végül a múzeumok kevésbé, a bankok széfjei azonban kivétel nélkül a szervezett rablás áldozatául estek. Álljon itt egy példa! Zecher János leírása szerint 1945. január 19-én, tehát egy nappal Pest elfoglalása után és egy nappal a fegyverszüneti megállapodás aláírása előtt „néhány szovjet katonai jármű érkezett a József nádor térre, és megálltak a Magyar Általános Hitelbank (ma Pénzügyminisztérium) épülete előtt […]. Az egyik tiszt németül közölte, hogy ők dr. Sóber Albert urat keresik […]. A tiszti csoport vezetője átadott egy írást, amelyben oroszul a következő állt: a Vörös Hadsereg gazdasági bizottsága ezennel lefoglalja a pénzintézetben lévő értékpapírokat, különféle fizetőeszközöket, továbbá a széfekben és páncéltermekben található javakat […]. Az épület beosztásáról pontos rajzuk volt, tudták, hogy hol mit keressenek. Első nap csak a részvénypaketteket szállították el. Több teherautó rakomány lett. Másnap nagy vasalt ládákat hoztak, és ezekbe helyezték el a gondosan megszámolt pénzösszeget. Közben egyenruhás műszerészek érkeztek, hozták a szerszámaikat, és azonnal nekifogtak a páncélteremben lévő széfek felnyitásához. A Magyar Általános Hitelbankban mintegy 500 páncélrekeszben őrizték az ügyfelek értékeit. Létezésük és működésük alapjait húszkilós aranytömbökben itt helyezték el az előrelátó cégek, de a magyar iparbárók és pénzmágnások ékszerei és valutakészleteik ugyancsak tágas széfekben lapultak […]. A kiürítést irányító tiszt becslése szerint csak az egyik széfsor feléből kiszedett érték meghaladta a háromszázmillió dollárt.”
Magyarország a párizsi békeszerződés értelmében 300 millió dollár háborús kártérítést tartozott fizetni a Szovjetuniónak, amelyet több év alatt a belső fogyasztás leszorításával izzadott ki!
A Vörös Hadsereg szervezett rablása hihetetlen nagyságú értéktől, többek között százezres nagyságrendű műkincsállománytól fosztotta meg az országot, és ebbe a becsült mennyiségbe nincs beszámítva az egyes katonák által magánrablással szerzett értéktárgyak tömege. Az egyéni fosztogatásokról már nem lehet tárgyalni, de az államilag irányított rablás nem évül el, mivel annak idején Oroszország és jogfolytonosan a Szovjetunió is aláírta, elfogadta a hágai konvenciót. Miután évtizedekig nem lehetett erről beszélni, és sokáig még bizonyíték sem nagyon volt, hiszen a műkincsek titkos raktárakba kerültek, semmit sem lehetett tenni. Amikor azonban Magyarország néhány képét „ajándékba” visszakapta, és más műtárgyak hollétéről is hírek szivárogtak ki, a rendszerváltás után elő lehetett venni a dolgot. Antall József 1992-ben kormányközi megállapodást írt alá Oroszországgal a jogellenesen elvitt kulturális javak visszaszolgáltatásáról, majd több tárgyalási forduló és az orosz restitúciós törvény megszületése után, 2005-ben sor került 136 sárospataki kollégiumi könyv visszaadására. Az orosz törvény szerint azonban Magyarország mint volt ellenséges állam csak az egyházi és jótékonysági szervezetek, illetve a nácizmus áldozatai és az aktív ellenállók értékeit kaphatja vissza. „Népünk olyan nagy szenvedések árán szerezte meg a győzelmet a nagy honvédő háborúban, hogy erről a témáról beszélni most egyszerűen etikátlan” – mondta egy alkalommal Mihail Svidkoj miniszterhelyettes. Ez azonban ellentétes a nemzetközi egyezményekkel, Magyarország pedig megfizette a háborús kártérítést. Az orosz fél tehát nem léphet föl önhatalmúlag kártérítési igénnyel, nem legalizálhatja a szervezett rablást. A műtárgyak visszaadandók, megvásárlásukról nem lehet szó, csak gesztusértékű viszonzásról. Ilyen szempontból soknak tűnik a sárospataki könyvekért különböző címen és célra adott 1,4 millió forint.
A magyar és más országokból elvitt műkincsek évtizedek óta raktárak mélyén lappanganak, mivel korábban a Szovjetunió, újabban Oroszország minden csűrés-csavarása ellenére tisztában volt, van ezek illegális birtoklásával. Eddig azonban nemcsak mi vagy Németország, hanem Ukrajna sem kapta vissza kincseit, ami igen furcsa és érthetetlen. Ukrajnát a németek fosztották ki, de a mintegy 250 ezer tétel kerülő úton Moszkvába került, és azóta sem lehet semmit tudni róluk.
Magyarország nemzeti vagyona sérült e fosztogatásokkal, az államnak tehát válogatás nélkül kell föllépnie saját és összes állampolgára elvitt vagyonáért. Furcsa, de így van: az elhurcolt javak nagy része zsidó tulajdonú, akár azért, mert a náci szerelvények átirányításával jutott Moszkvába, akár azért, mert a pesti bankok széfjeiben igen jelentős zsidó vagyon volt elhelyezve. Az orosz restitúciós törvény szerint Magyarország mint volt ellenséges állam egyelőre csak műtárgyai egy részét kaphatja vissza. Az 1999 őszén átadott jegyzék több mint 80 ezer tárgyat tartalmazó 4400 tétele legnagyobbrészt megfelel ezeknek a feltételeknek. Kár, hogy azóta sincs hír ennek a jegyzéknek és a benne foglalt műtárgyaknak a sorsáról!
Gyakran éri Magyarországot az a vád, hogy vonakodik teljesíteni kárpótlási kötelezettségeit. Ahhoz, hogy minden megoldódjon, a jó szándékon és az akaraton kívül olyan adatbázis kell, amelyik a hazai és külföldi levéltárak és múzeumok anyagának a feldolgozásával készíthető el. Sajnos a legfontosabb orosz levéltárak még nem nyíltak meg. Szükség van továbbá restitúciós törvényre, amely a bonyolult hazai helyzetben irányt mutat. Ezt egyelőre az Országgyűlés határozata pótolja: Magyarország soron kívül visszaszolgáltat Oroszországnak minden olyan magyar területen előkerülő kulturális értéket, amely a második világháború következtében jutott oda, és az orosz kulturális örökség részét alkotja. A restitúciós törvénynek azonban ki kell terjednie a holokauszt áldozatai és a kommunizmus üldözöttjei még vitás ügyeinek rendezésére is.
A műkincsek békeidőben sincsenek biztonságban. A műtárgylopások száma világszerte növekszik, a szegényebb országokban elharapódzik. Ellenséges támadások idején az emberek menteni igyekeztek vagyonukat. Ilyen kincsek a földkerekségen mindenütt vannak, bizonyítva az emberiség kétségbeesett reményét sorsa jobbra fordulásában, de azt is, hogy ez igen gyakran nem következett be. A kincskeresők egyre rafináltabb és szemérmetlenebb módon fosztogatják a gazdagnak ígérkező lelőhelyeket, mérhetetlen károkat okozva az országnak, de a tudománynak is, mivel az összefüggéseiből kiragadott lelet csak hiányosan értékelhető. Az illegális régészeti tevékenység visszaszorítása a csempészet nemzetközi hálózata miatt nem lehet egy ország belügye sem. Nemzetközi egyezmények születtek erre, a legfontosabb a lopott és illegálisan exportált műtárgyak ügyét rendező egyezmény (Unidroit-egyezmény, 1995). Ennek alapján minden állam, amely elfogadja az egyezményt, visszaszolgáltatja az illegálisan hozzá került műkincset annak az országnak, ahonnan kicsempészték. Ám az UNESCO kormányközi restitúciós bizottsága nélkül nehezen lehetne megoldani a gyakran kényes ügyeket. Az egyik vitás ügy az athéni Parthenon szobrászati díszeinek görög visszakövetelése a londoni British Museumból.
Ebbe a körbe tartozik az 1975 táján talált és 1980-ban kicsempészett Seuso-kincs ügye is. A minden bizonnyal Polgárdi mellett, Kőszárhegyen előkerült késő római lelet az egyik legnagyobb ilyen ezüstkincs, amit valaha találtak. Meggondolatlan ifjú birtokosát valószínűleg a csempészügylet végrehajtói meggyilkolták, a kincset magukkal vitték, és külföldön eladták. Az ügy 1985-ben pattant ki, amikor az ismertté vált 14 ezüstedényt és a bronzüstöt egy angol nemes múzeumoknak, majd egy aukciósháznak kínálta megvételre. Az eladásból nem lett semmi, mert Magyarország (is) bejelentette rá igényét, és perre ment, de hiába vesztette el a pert, igényét nem föladva mindmáig meg tudta gátolni a gyanús eredetű, illegálisan az Egyesült Királyság területére csempészett kincs értékesítését. Időközben újabb, vásárlásra felkínált tárgyak jegyzéke vált ismertté, tehát amint az szakmai körökben sejthető volt, a kincs jóval nagyobb volt. Teljes mennyisége legalább 248 darabra, súlya pedig mintegy 67 kilogrammra tehető, de a száz évvel korábban ugyanott talált és a Nemzeti Múzeumba került quadripusz (négylábú állvány) is a kincs része volt. 2007-ben a Society of Antiquaries of London kétoldalú tudományos konferencián kívánta megtárgyalni a kincs eredetére és tudományos értékelésére vonatkozó kérdéseket, erre azonban nem került sor, mivel azt az Oktatási és Kulturális Minisztérium nem tartotta időszerűnek, és nem támogatta a magyar szakemberek kiutazását. Ennek pótlására 2008-ban hangzott el ugyanott egyetlen előadás, és ezzel párhuzamosan elkészült a tervezett konferencia magyar előadásaiból szerkesztett kétnyelvű kézirat, amely várhatóan 2010 őszén jelenik meg. Ennek és a természettudományos vizsgálatok eredményeit bemutató következő kötetnek a megjelentetése remélhetőleg kimozdítja a holtpontról a vitás ügyet, és hamarosan a Nemzeti Múzeum kiállításán lehet gyönyörködni a Seuso-kincsben.
origo.hu
Tankcsapda: íme a harmadik tag: „Ő az igazi”
