Köznapló

Február 25., csütörtök
Most aztán leshetünk. Kijön a jegyző, és észreveszi, hogy az aranyhalat befőttesüvegben tartjuk. Tízliteres, de mégiscsak befőttes. Ami azt jelenti, hogy kerek. Márpedig kerekben halat tartani az új törvény szerint tilos. A könnyelműségünket tortúra, bírság követheti, holott csak arról van szó, hogy a helyi kertészet szívjósággal megáldott-megvert gazdája örömet akart szerezni a kicsi lánynak. Tőle kaptuk a halat. Vagyis mostantól, ha valakinek ilyesmi jut eszébe, előbb a közlönyt kell átlapoznia. Elmúltak azok az idők, mikor csak úgy, hűbelebalázs módjára halat ajándékozhattunk egy gyereknek.
Hogy ez az egész, ahogy van, marhaság? Színigaz. A törvényalkotók is belátták. De visszavonni, azt nem. Beismernék, hogy szamárságokkal töltik el az ország fontos dolgaira fordítandó időt.
Ez a fajta túlbuzgóság persze mást is jelez.
Találkoztam a minap valakivel, évek óta Amerikában él. Jól megy sora, ám képtelen megszokni, hogy az élet legapróbb részlete is szabályozva van. Szerinte az emberek agya ellustul emiatt, kivész belőlük a fantázia. Minek gondolkozzanak, ha minden arról szól, hogy az nem az ő dolguk?
Amikor ilyesmiről hallok, ujjong a lelkem, és paradicsomnak érzem ezt a maradék 93 ezer négyzetkilométert. Errefelé nem kényelmesedhet el az agy, a mindennapi lét egyik pillére, hogy legyenek ötleteid.
Ha Chicagóban élsz, többet keresel, lehet repülőd, bazi nagy hajód, bitang jó felszereléssel, hogy megakaszthasd a nagy halakat. Ez a többséget kielégíti, és nem terheli a fejét olyasmivel, ami szabályozott horizontján túlesik.
Magyarország nem ok nélkül a költők hazája. A mániákus feltalálóké. A szélhámosoké. Olimpiák győzteseié, akik hitvány körülményeik ellenére is képesek voltak a csúcsra jutni. A magyaroknak mégsem a dinamót vagy a golyóstollat kellett elsősorban föltalálniuk – magukat.
Lakik néhány holland pár faluval arrébb: Ipolydamásdon. Beszélgettem az egyikkel. Azt mondja, nem érti a magyarokat, miért panaszkodnak. Itt mindenhez tág a tér. Hollandiában csak a gáton, kijelölt keskeny sávon lovagolhat valaki. Itt? Amerre lát. Vakok maguk, hogy nem veszik észre? Mikor tanulnak meg élni?
Mondhattam volna, hogy tér valóban van, ám lóra nem telik, de ahhoz a perchez jobban illett a hallgatás. Az égen gyönyörű felhők úsztak át. Én azokat néztem odafenn, ő a szivarja füstjét idelenn.

Február 26., péntek
Különös érzések kavarogtak bennem a Magyar Narancs Heller Ágnes-interjúját olvasva. Agrármérnök barátom pár éve megajándékozott a vele-róla készült interjúregénnyel (Bicikliző majom). A könyv izgalmas világba vitt, olyanba, amelyikről addig csak pletykákat hallottam. Távoli volt, izgalmas, jó néhány részlete csaknem hihetetlen.
Egy szikrázó értelmű zsidó lány, aki cionista lesz, az egyetemen Lukács-tanítvány, melynek egyenes folytatása lett a marxizmus és a filozófus pálya. Nem koptatja el mint nőt. Feleség, anya, válik, fellángolás a lengyel filozófus, Kolakowski iránt, majd új házasság, új gyerek. Világértelmiségi, de sosem felejti, honnan való: több magyar népdalt tud, mint népi kollégista társai, több magyar verset, mint tanár kollégái. Ügye volt a szocializmus, naná, hogy az Aczél-adminisztráció ellehetetleníti. Hontalanul bolyong tizenhét évig: amerikai és ausztráliai egyetemeken tanít, de az élet élvezetére is szakít időt. Trianon kapcsán egyedül ő meri kimondani arról az oldalról: „Pirulva és szégyenkezve valljuk be, az igazságos határok azok lettek volna, amiket Adolf Hitler húzott meg a bécsi döntés idején.”
Ez itt mind bevezető. Arra szolgál, hogy elmondjam: nem értem, miért áll be kórustagnak az egyre rekedtebb balliberális sajtózengerájba ez az okos aszszony, és miért fordult szembe korábbi magával az említett interjúban.
Az ország nagyon rossz állapotban van, mondja, és azzal indokolja, hogy „a környező országok közül leginkább hazánk kirekesztő és rasszista, itt a legerősebb az antiszemitizmus, itt a legerősebbek a szélsőségek”.
Ez gyűlöletszöveg, kedves Heller Ágnes. Jól tudja, a környező országok közül itt találni a legnagyobb számú zsidó közösséget, és ez a közösség kultúráját ápolva, háborítatlanul élhet. (Idézzem, hogy nyilatkozott Jonah Metzger, Izrael állam országos főrabbija pár évvel ezelőtt? „A zsidóság jól érzi magát Magyarországon, és Budapesten a zsidó élet reneszánszát tapasztalni.” Ha így van, akkor mire a hangos riogatás?)
Néhány hőzöngő bekiabálása sérti a fülüket? Ilyenek, mióta világ a világ, mindig voltak, és nyilván lesznek is. A zsidók más szövetséget kötöttek Istennel, elkülönülnek szokásaikban, ráadásul a restek szemét mindig csípte, ha valakinek jobban ment. Maga ne tudná, hogy a szintén elkülönült iszlám közösségek milyen indulatot kavarnak Malmőben, Berlinben és Marseille-ben?
Nyilván tud arról is, hogy Szlovákiában több helyen falat építenének, hogy a cigány negyedet elkülönítsék a fehérekétől. Csehországban sterilizáltak cigány asszonyokat. A szomszéd Szerbia korábbi vezetőjét épp most hallgatja ki a hágai bíróság. Mi a vád ellene? Népirtás. Hogyhogy maga mégis Magyarországot nevezi a térség legkirekesztőbb államának? Azt a Magyarországot, amelynek lakói a romániai forradalom idején, feledve Trianont és Codreanu vasgárdistáit, tonnaszám küldtek – nem Erdélybe! – Bukarestbe gyógyszert és ennivalót. Tudja, kedves Heller Ágnes, kinek a hangja az idézett mondatban a Maga hangja? A kisantant harcosaié a húszas-harmincas évekből. Morajos hang. Morajos és hamis.
És még valamit. Nem kéne túl sokat emlegetni az antiszemitizmust, mert elkopik. Maholnap az emberek megrántják a vállukat, ha hallják. Némelyik politikus és kommentátor szinte kötőszóként használja.
Tőlem annyiszor mondják, ahányszor akarják. Én a tavaszra készülök. A kertben sok a munka. Gyomlálunk, ásunk, vetünk. Néha énekelünk. Tán épp azokat a dalokat, amelyeket pár évtizede Maga is énekelt. Nem öröm, de azt gyanítom: a dalok hiába egyformák, más kedv formálja énekké őket.
Ha ez így van, nincs jól, kedves Heller Ágnes. S a különbözés nem rajtam vagy az énféléken múlik. Magukon. Módszeres elzárkózásaikon.
Szeretem több könyvét, szeretem, hogy bátran néz bele a tükörbe, hogy a jellemzései betyár pontosak, de az említett interjú alaphangja az, hogy velünk semmiképp. Márpedig akkor marad a bús magyar élet. Külön-külön. Átkiabálásokkal tarkítva.
Sovány legelőn magyar tarka. Nehéz lesz fejni.

Február 27., szombat
Nagy Bandó András nyolc könyvön dolgozik egyszerre, ezt a tévé reggeli műsora adta tudtomra. Kezembe kerül a CBA Magazin, annak címlapján is Nagy Bandó van, és a Szabad Föld se marad ki: e heti számába „mesélő képeket” adott úrfi korából. Én értem, ha valakinek fontos a sűrű megjelenés. Amit nemigen, azok Bandó mondatai.
Az egyik képet így magyarázza: „Deszki általános iskolánk udvarán osztályommal. Sosemvolt Toscana című regényembe bekerült ez a kis csapat, melynek több mint a fele elment már. Ebből a közösségből »kellett« kitűnnöm, majd kiemelkednem – és sikerült.” No igen.
De most nyolc könyv van soron egyszerre. Nem sok ez?
Lao-cének csupán egy volt. Salinger életműve nincs ezer oldal. Ottlik mit írt egyetlen regényén kívül? Alig valamit, mégis eleven. Tudom, ilyesmiről szólva fel szokták tenni a kérdést: gyönyörködni vagy gyönyörködtetni?
Borges az írásnál nagyobb élvezetnek mondta az olvasást. Persze ha mindenki csak olvasna, abba belebuknának a könyvesek. Honnan s kitől keverednének a boltok polcaira az új opusok?
Bevallom, ez sose izgatott. Az annál inkább, hány fontos könyvet tudok elolvasni azok közül, amik még nem kerültek a kezembe. Elszomorodom emiatt, és csak akkor nyugszom meg, ha felfedezek valakit. Mint nemrég Meyrinket. A Gólemet írta, ennyit tudtam róla. Azt nem, mekkora mestere a lélekrajznak. S ha már szóba hoztam Borgest, elmondom, hogy miután megtanult németül, először Meyrinket és Kafkát kezdett olvasni.
Nagy Bandó mintha riadt lenne. Egyre az óráját nézi: mit tud még kihozni magából, és amit kihoz, elég-e a maradandósághoz?
Karácsony Benő a Pjotruskában másként pislog az órára: „Tegnap vagy kétmillió év előtt, mindegy. Az emberek kétségbeesnének, ha megértenék, hogy csak a zsebórájuk kelti az idő illúzióját. Idő nincsen. Itt künn tűnő percek az évmilliók, ott benn a városban centenáriumokra sóvárognak az emberek. A bádogosinas rápingálja nevét a kémény falára, a hadvezér szobrot faragtat magáról. Az emberiség gyermekes büszkeséggel rajzolja történelmi ákombákomjait a kiszáradt tengerfenék homokjába. A kozmosz pedig lélegzik egyet, és elsöpri a megkuszált homokot.”
Végül is mit érzek Bandó iránt? Tiszteletet. Ő bízik a halhatatlanságban. Meghat, akiből ilyesmi sugárzik. Szentjánosbogár napjaink sötétjében. Fényt szeretne adni. Hogy magára is juttatna belőle?
Aki nyolc könyvvel birkózik, annak kijár. Istenemre mondom, kijár.

Március 1., hétfő
Most jutott el hozzám a japán filológus, Sokotu Faiszi kérdése. Nem hagy nyugodni, ki ő, s honnan támadt irántunk ennyi együttérzés benne. Erre kíváncsi: „Miért van, hogy a világ egyetlen nemzete a magyar, amelynek származását, történelmét minden más népség próbálja elhomályosítani? És mik állnak e mögött az elhomályosító érdekközösség mögött?”
Adható erre pontos felelet? Nem. Egyébként is: egy jól megfogalmazott kérdés több jelentéssel bír, mint az érdekek hínárjában fuldokló válasz.

Március 3., szerda
Van a nógrádi Terényben egy csodás gyűjtemény. Olvasom, hogy Nagy Vilmosénál több orsós magnója a világon senkinek sincsen. A kiállítás 2002 májusában nyílt, és mindenkinek ajánlom, nézze meg, ha arra jár.
Engem viszont az kápráztat el, ahogy valaki próbálta leírni a hangrögzítés kezdetét.
A XVI. század második felében élt egy töprengő olasz. Meggyőződéssel hitt abban: ha egy edénybe belebeszél, és lezárja gyorsan egy fedővel, akkor rögzítette a hangot.
A kezdet mindig láz, mánia, buzogás. A folytatás már csupán technika. A költészet kivész belőle. Kár.