Lengyel tükörben

A varsói gyors. Így szokták emlegetni a lengyel politikai fordulatok hozzánk érkező hatását. Közhely, hogy legújabb kori történetünkben mennyi a párhuzam és a kölcsönhatás. Innen és túl a Kárpátokon általában fontos jelnek tekintették, ami odafent/odalent történt.
Azonban a különbségekről sem szabad megfeledkezni. 1956 novembere után a szovjet birodalmi meghatározottságok között különbözőképpen alakult a sorsunk. Lengyelországban Moszkva és a kommunista hatalom – a magyar forradalom hatása is benne volt ebben – jelentős engedményekre kényszerült. Egyszer s mindenkorra lemondtak a mezőgazdaság kollektivizálásáról, a katolikus egyház visszanyerte autonómiáját (nem kellett állami hozzájárulás a püspökök felszenteléséhez), a szellemi életnek nagyobb mozgásteret engedtek. Viszonylag puha lett akkor a lengyel diktatúra, amikor nálunk a kádári terror tombolt. A hetvenes évek közepétől azután Magyarország lakói a gulyáskommunizmus kondérjából meríthettek, Lengyelországot viszont gazdasági-ellátási nehézségek sújtották.
Nálunk a társadalom nagy többsége beletörődött a szocializmusnak hazudott diktatúra enyhébb változatába, a lengyelek körében végig jelentős volt vele szemben a mentális és valóságos ellenállás. A Szolidaritás 1980-ban hónapok alatt hatalmas tömegmozgalommá nőtt. Kifelé pedig – Nyugatra – mindkét ország szívesen reklámozta magát a kedélyes barakk képével.
1988/89-ben ismét a kölcsönhatást érzékelhettük. Hasonló volt a különös kompromisszum, a kommunista hatalom és az ellenzék képviselőinek tárgyalása kerekasztaloknál. Mekkora különbség volt viszont Jaruzelski tábornok és Pozsgay Imre között! És mégis: a hadiállapotot bevezető, hithű bolsevik tábornok a függetlenségét visszanyert Lengyelország elnöke lett, a diktatúra lebontásában kulcsszerepet vállaló eretnek magyar kommunista pedig kiszorult a politikából.
Abban is sok volt a hasonlóság, ahogy a diktatúra elitje átmentette magát a demokráciába. A posztkommunista pártnak Lengyelországban is sikerült választásokat nyernie, Aleksander Kwasniewskit két alkalommal megválasztották köztársasági elnöknek. A lengyel társadalomban sem volt jelentéktelen és egykönnyen felszámolható a kommunista diktatúra öröksége. Nemzedékeken át lehetett (és lehet) érzékelni a második világháború végének milliós népességmozgását és az ország száz kilométerekre nyugatra tolódásának a következményeit.
A nyolcvanas években számottevő különbség volt Magyarország és Lengyelország életszínvonala között. Mára eltűnt ez a különbség, sőt a lengyelek nem egy tekintetben előttünk járnak, Varsó rendezettebb, civilizáltabb város benyomását kelti, mint Budapest. Aki csak húsz éve járt Lengyelországban, meg sem ismerné, annyira szembeötlő a változás. 2009-ben az Európai Unió országai közül náluk volt a legnagyobb a bruttó nemzeti termék növekedése. A legújabb előrejelzések pedig 2,6 százalékos növekedést jósolnak 2010-re (az európai átlagot 0,7 százaléknak jelzik). Csökkent a munkanélküliség is, bár ma sem kicsi: 12,7 százalék, ám a tendencia kedvezőnek mondható. Általában véve Lengyelország politikai és gazdasági helyzete stabil, dinamikusan fejlődő társadalom képét mutatja. A dinamikát nem kis mértékben az utóbbi évtizedekben megerősödött hazai kis- és közepes vállalkozások biztosítják.
Mivel magyarázható, hogy mára ekkora lett a különbség országaink között? Nyilvánvalóan nem lehet ezt egyetlen okra visszavezetni. Érdemes felvázolni a lengyelek által megtett út néhány tanulságát.
A szimbolikus választóvonalat demokrácia és diktatúra között náluk sokkal egyértelműbben meghúzták. Az első szabad választások estéjén a köztévé híradójában büszkén hirdette a népszerű sztár: a mai nappal vége a kommunizmusnak Lengyelországban. Az 1997-ben népszavazással elfogadott alkotmány preambulumában azt olvashatjuk, hogy a lengyelek hazája 1989-ben visszanyerte szuverenitását. Innen számítják az új korszakot kezdő III. köztársaságot. Persze az is hozzátartozik a képhez, hogy Mazowiecki miniszterelnök azt mondta, húzzunk egy vastag vonalat, ne erőltessük a felelősségre vonást. Az viszont elképzelhetetlen volt, hogy a hadiállapot „médiasztárjai” képernyőre, mikrofon mögé kerüljenek. A 90-es évek elején azután a Balcerowicz-féle sokkterápia megviselte a lengyel társadalmat. A Szolidaritás politikai táborának szétzilálódása is hozzájárult a posztkommunista erők kormányra kerüléséhez.
Nálunk 2006-ban sem sikerült a demokratikus polgári erőknek győzni a választásokon, Lengyelországban a magát baloldali demokratának nevező utódpárt már 2005-ben belebukott a sorozatos korrupciós-megvesztegetési botrányokba, szét is hasadt, parlamentbe került darabja akkor mindössze 11,3 százalékot kapott. Két jobbközép párt vetélkedése kezdődött ezután. A Kaczynski testvéreké lett a miniszterelnöki és köztársasági elnöki poszt is. Pártjuk, a morális megújulást és újrakezdést hirdető Jog és Igazságosság csak két populista, demagóg párttal együtt tudott kormányozni. Kétségtelen eredményeik mellett kommunikációs stílusuk és személyi politikájuk miatt számos bírálat érte őket. 2007-ben jutott kormányra jelentős többséggel a konkurens Polgári Platform, kikerültek a parlamentből a demagóg kis pártok. Az új miniszterelnöknek, Donald Tusknak sikerült azóta megtartania stabil hátterét, még a saját pártját érintő megvesztegetési botrányt is jól tudta kezelni, habozás nélkül váltotta le az érintett vezető politikusokat. Az idei év elején a Polgári Platform támogatottsága a közvélemény-kutatók szerint rekordot döntött, elérte az 58 százalékot. A Jog és Igazságosságnak 25 százalékot mértek, és 6 százalékra csúszott le a Demokratikus Baloldal (szocialisták) Szövetsége.
Az 1989-es politikai fordulat óta nem jutott dűlőre a kommunista rendszer bűneivel való elszámolás kérdése. Többször napirendre tűzték a lusztráció kérdését. Valódi változás akkor kezdődött e területen, amikor 1998-ban létrehozták a Nemzeti Emlékezet Intézetét (IPN). Jelentőségét mutatja, hogy elnökét a Szejm választja meg. Három különböző feladatokra szakosodott részlegében (nyomozói, levéltári és oktatói) óriási munkát végzett az elmúlt tizenkét esztendőben ez az intézmény. Átvilágítási igazolásokat ad ki, kutatja a totalitarizmusok bűntetteit, széles körű ismeretterjesztő tevékenységet végez, nyomozati hatáskörrel van felruházva (ez a részleg a főügyészségnek van alárendelve). Az intézet kiadványokat jelentet meg, tudományos konferenciákat szervez. Tizenegy fiókja működik az országban.
A lengyel társadalomnak más a képe a kommunista korszakról, mint a magyarnak. Nem volt a lengyel puha diktatúrának olyan széles értelmiségi-művészi holdudvara, mint nálunk a kádári– aczéli garnitúrának. Gondoljuk csak végig a két nemzetközi hírű filmrendező – Andrzej Wajda és Jancsó Miklós – pályájának párhuzamait és eltéréseit! A lengyel mester nemcsak a Márványember és a Vasember rendezője volt, hanem Katynról is forgatott filmet.
A függetlenné vált Lengyelország nemzeti érdekeit követve súlyának megfelelő pozíciót igyekezett magának kiharcolni az Európai Unióban. Nálunk akadt olyan elemző és politikus, aki erről gyanakvással beszélt. Nem volt mindig egyenletes ez a külpolitika, ám jelentősek az eredményei. Jobban sikerült például csatlakozási tárgyalásuk az unióval a számukra kulcsfontosságú agrárkérdésben, mint a miénk. Következetes volt a szomszédságpolitikájuk. Kétségtelen eredménynek tekinthető a Svédországgal közösen javasolt Keleti Partnerség 2009-ben indult nagyszabású programja.
Tavaly fogadta el a szejm azt a törvényt, amely jelentősen csökkenti a kommunista diktatúra belbiztonsági apparátusának kiemelt nyugdíjait. Volt, akinek ez nem tetszett, s az Alkotmánybírósághoz apellált. Néhány nappal ezelőtt a legfelsőbb instancia azonban jóváhagyta a törvényt. Az indoklás arra hivatkozott, hogy a Lengyel Népköztársaságban a politikai rendőrségnek az volt a feladata, hogy fenntartson egy olyan hatalmi rendet, amely nem tartotta tiszteletben az emberi jogokat, megfosztotta az embereket tulajdonuktól és a szólásszabadságtól. Minden esetben ugyanis a kommunista állam rendjének a fenntartása volt a cél.
Magyarország pedig az utóbbi időben leértékelődött a lengyelek szemében. Egy év elején közölt felmérés adatai szerint megelőznek bennünket a rokonszenvlistán nemcsak az olaszok, angolok és franciák, hanem a csehek és a szlovákok is.
Elgondolkodtató.