A véleménynyilvánítás szabadsága és felelőssége

Elérhető egy videó az interneten, amit egy huszonéves magyar lány töltött fel. Nem különösebben ismert, egy átlagos fiatal.

A videójában arra buzdítja kortársait, hogy ne szüljenek gyereket, ameddig Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke és a Fidesz–KDNP kormányoz.

Valami olyasmi a célja ezzel – legalábbis ami a videóból kivehető –, hogy így álljon bosszút az ország vezetésén, mert elégedetlen, frusztrált, nem tetszik neki a rendszer. Ez tehát a rövidke videó tartalma.

Az igazság az, hogy

az internet, a közösségi médiumok és már a mesterséges intelligencia (MI) adta lehetőségek sok olyan embernek kínálnak és kínáltak megjelenési felületet, akiknek egyébként a nyilvánosság előtt semmi keresnivalójuk nincsen.

És nem azért, mert vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni, hanem azért, mert ha csak tíz emberhez szólok, akik hisznek bennem és adnak a szavamra, akkor minden egyes mondatért, ami a számon kijön, felelősséggel tartozom. És ez a felelősség komoly. Nehéz teher és el kell bírni, el kell tudni vele számolni.

Ha visszaemlékeznek, amikor még napi- és hetilapokból tájékozódtak az emberek, nem az internetről, akkoriban minden újságnak volt publicisztika rovata. Ez volt az a felület, ahol az arra érdemesek véleményt mondhattak a világ dolgairól. Ezekre a hasábokra újságíróként bejutni pedig komoly rang volt. A széles körű tudás, a hibátlan helyesírás és jó fogalmazási képesség alapvető követelmény volt, azonban ez még önmagában nem tette az újságírót publicistává. Az egyéni látásmód, a stílus és a kimondott, leírt szóért való teljes körű felelősségvállalás viszont igen. Hiszen ha csak egy ember is elolvassa azt, amit írok, meghallgatja a véleményt, amit megfogalmazok, figyel rám és érdekli a mondanivalóm, akkor formálom a világképét. Így vagy úgy, de vagy megerősítem abban, amit eddig is hitt, vagy elbizonytalanítom és más utakat mutatok neki. Hatással vagyok rá. Ugyanakkor nem mindegy, milyen hatással. Itt kezdődik a súlya a véleménynyilvánításnak.

A közösségi médiumok és online portálok világában azonban nincs semmilyen rosta. Bárki, bármikor, bármiről és bárhogyan mondhat véleményt. És ezt követhetik százan, ezren, tízezren, de sok százezren is.

Az influenszer szó jelentése annyit tesz: véleményvezér. És ha csak felületesen is, de végigpásztázzuk, kik azok, akik ma a legtöbb embert elérik a világhálón: nos, a legkevésbé sem felelnek meg (tisztelet a kivételnek) azoknak a kritériumoknak, ami egykor belépő volt ezekbe a körökbe.

Hatalmasat változott a világ, ilyen szempontból pedig a tömegkommunikáció is.

A közbeszéd romlása és már-már alpárivá züllesztése így mindenki felelőssége, akik ma az emberekhez szólnak. A felelősség pedig abban is áll, hogy a saját, vállalt véleményüket mondják-e, vagy valaki másét – például érdekből vagy anyagi megfontolásból. Az elmúlt napokban olyan nagy ellenzéki port kavart átláthatósági törvény éppen ezt a területet célozza – és a legkevésbé sem véletlenül. A média minden kétséget kizáróan önálló hatalmi ággá nőtte ki magát, aki pedig ezt vitatja vagy tagadja, erősen és szándékosan csúsztat.

Az átláthatósági törvényt egyébként megelőzte egy, a Donald Trump elnökké választása után kirobbant USAID-botrány, ami nagyon plasztikusan és részletesen láthatóvá tette azt, hogyan működik a külföldi befolyás és propaganda. Civil szervezeteken, médiumokon, kutatási intézeteken és hálózatokon keresztül egészen az átlagemberig, aki gyanútlan fogyasztója az irányított véleménynyilvánításnak.

Innen nézve pedig vajon azzal segíti adott kormány a demokrácia és a véleményalkotás és -nyilvánítás szabadságát, ha őrizetlenül hagyja ezt a területet, vagy akkor, ha tisztázza és láthatóvá teszi azt, aki irányítottan, anyagi megfontolásból befolyásolja a közvéleményt?

Visszatérve az említett influenszer hölgyre: igen sok sebből vérzik, amit állít. Vagyis amire buzdít. Az első és legfontosabb, amire a figyelmét feltétlenül felhívnám, hogy nem Orbán Viktorral és a Fidesz-kormánnyal szúr ki, ha nem vállal gyermeket politikai megfontolásból. Ez a fajta gondolatmenet pedig megint abból a magyar családtámogatási rendszert tévesen értelmező irányzatból fakad, amely szerint a jobboldali vezetés a magyar nők méhében turkál és szülőgépnek tekinti őket. Először is: miért felháborító az, ha egy nemzet, egy ország vezetése arra törekszik, hogy a népességét fenntartsa, még akár növelje is? Nem igazán értem: ez miért bűn?

Miért ne lehetne célja az adott kormánynak, hogy minél több állampolgára szülessen, és azok anyagi biztonságban, kiszámítható úton jussanak el a felnőttkorig? Milyen ördögi terv lehet mögötte, ami miatt negatív szándékot látnak mögötte azok, akik démonizálják a demográfiai programot?

Tehát, ha jól értem, a hölgy tézise az, hogy valakik rá akarják kényszeríteni a gyermekvállalást, de ő csak azért sem fog meghajolni ezen akarat előtt. A gyerekszüléssel megvárja inkább Magyar Pétert. Abszurd.

A második fontos információ, aminek a hölgy valószínűleg koránál fogva nincs tudatában, hogy milyen az a kormány, amelyik jóformán minden eszközzel azért küzd, hogy eszébe se jusson a nőknek gyermeket szülni. Pedig volt már ilyen kormányunk, nyolc hosszú éven át: ha valamikor, a szocialista vezetés alatt rengeteg, elsősorban anyagi hátránnyal járt az, ha valaki családot alapított. És nem, az egyedülálló nők és férfiak akkor sem kaptak támogatást azért, mert nem vállaltak gyereket. Ugyanakkor szülővé válni komoly szegénységi kockázatot jelentett. A Fidesz-kormányok pedig éppen azt tűzték ki célul, hogy annak, aki gyermeket vállalna, ne anyagi szempontok mentén kelljen mérlegelnie. Ez pedig minden fejlett társadalmi berendezkedés alaptézise kéne hogy legyen. Csakhogy nem az!

Az európai államok nagy része, főleg Nyugaton, nem saját állampolgáraira alapozott, hanem arra a sok millió bevándorlóra, akik szűretlenül áramlottak be a határainkon. Azokat az állami támogatásokat és segítségeket ma ők kapják meg, amiket egyébként az európai édesanyáknak és családoknak kéne megadni.

Svédországban már odáig fajult a helyzet, hogy nagyjából tizenkétmillió forintnak megfelelő összeget fizetnek minden bevándorlónak, aki hajlandó elhagyni az országot – és ez mondjuk egy ötfős családban személyenként értendő. Ez is egy politikai cél. Magyarországon körülbelül ugyanekkora összeget kapnak azok a magyar állampolgárságú nők, akik felveszik a babaváró kölcsönt – minden gyermek születésével pedig, ami ezután következik, csökkentik a tartozásuk mértékét, sőt a harmadik gyermek után le is nullázzák azt. Ahogyan a diákhitel-tartozást is. De ide sorolhatnám a folyamatosan emelkedő adókedvezményeket és szja-mentességet is, a csok különböző variációit, az étkezési és tankönyvtámogatásokat, és még megannyi formáját annak, ahogyan a családokat tehermentesíti az állam.

Felmerül akkor bennem a kérdés:

mikor máskor, ha nem most a legaktuálisabb gyermeket vállalni? Tényleg, őszintén érdekelne a válasz! És, vajon kivel szúrnak ki a huszonévesek jobban, ha nem vállalnak gyermeket politikai megfontolásból: Orbán Viktorral vagy saját magukkal?

Minimum elgondolkodtató…

Még egy gondolat a közvélemény befolyásolásáról. Ne gondolja senki, hogy az átláthatósági törvény azoknak szól és azokat érinti, akik a saját szabad véleményüket fogalmazzák meg és terjesztik a világhálón vagy bármilyen más csatornán keresztül. Legyen az akármekkora baromság: ma Magyarországon a vélemény szabad! Efelől senkinek ne legyen kétsége. Nem mellékesen, ezt a cikkem elején idézett hölgy példája is kiválóan alátámasztja. Az új szabályozás azokat háborítja fel igazán, akiket valóban üzenőfüzetként használnak. Nem véletlenül!