Egy válás mindenhogy borzalmas. Még ha csendben, békében, közös megegyezéssel is zajlik, pokoli lelki tusa. Elválni valakitől, akivel közös életet terveztünk, közös jövőt építettünk, életünk minden másodperce összeolvadt… Még akkor is fájdalmas, ha ez tűnik az egyetlen jó megoldásnak. Varga Judit esetében ezt a folyamatot egy egész ország követhette nyomon. Gondoljanak ebbe bele egy percre!

Azóta eltelt másfél év, a magyar ellenzéki politika leghangosabb mikrofonja mögött pedig éppen az az ember áll, aki ennek oltárán nem átallotta feláldozni a saját családját. S nem véletlenül írtam, hogy mostanra a politikai és az emberi minőség igen távol került egymástól: 

Erre pedig nem akar és nem is szeret emlékezni. Elfelejtette ezt az Európai Parlamentben például, amikor a patkóban ülő képviselők előtt a spanyol Vox párt egyik tagja vonta kérdőre: szemrebbenés nélkül tagadta le, hogy valaha hangfelvételt készített volna a saját feleségéről. Azt mondta, hogy ez szemenszedett hazugság, propaganda. Valahogy nem akar rá emlékezni akkor sem, amikor újságírók kérdezik róla, és minden alkalommal megsértődik, amikor bármilyen felületen ezzel szembesítik. Pedig ezek tények. A saját szeretteinek fájdalmát használta ugródeszkának oda, ahol most van.

Varga Judit ezzel szemben úgy járt el és úgy viselkedett, ahogy kevesen ilyen élethelyzetben: nem szólt, nem kérte ki a saját igazát, nem állt oda megcáfolni minden egyes hazug és lejárató cikket, posztot és nyilatkozatot. Csendben, a háttérben újraépítette az életét. Ehhez már önmagában elképesztő önfegyelem kell, intelligencia, a gyermekei és szerettei iránt érzett feltétlen elköteleződés. 

A kegyelemdöfést azonban ez a hét adta meg, azon belül is a Völner–Schadl-ügy soron következő meghallatása, amelyen Varga Judit is részt vett. A kijáratnál jóformán sorfalat állva várták az ellenzéki újságírók, akik elől nem gorillák mögé bújva menekült, hanem eléjük állt, és válaszolt. Nem fröcsögve és vagdalkozva, nem agresszíven és ingerülten, sőt, a tiszteletet még most is megadva, méltósággal állta a kérdéseket.

Azok viszont, akik ismét a magánéletével kapcsolatban állították pellengérre Varga Juditot, arról tettek tanúságot, hogy nemcsak kettős mércét alkalmaznak, de önmagukat is sokszorosan meghazudtolják. Tegyük fel, hogy csak vélelmezzük Varga Judit és Magyar Péter bántalmazó kapcsolatát: amit az emberi és női jogokat olyan hevesen védő ellenzéki sajtó vele tett és tesz, az színtiszta áldozathibáztatás és abúzus. Nem elismerni ugyanis egy áldozat érzéseit és bántalmazásának tényét legalább akkora bűn, mint maga a tett. Sőt, tovább megyek: minden alkalommal, 

Ugyanezek az „újságírók”, akik nem győzték ontani a cikkeket, amikor lehetőségük volt még egyet rúgni a volt igazságügyi miniszter emberi méltóságán és magánéletén, miért nem várják Magyar Pétert a kínos kérdéseikkel a családon belüli erőszakról, a bántalmazó viselkedéséről, a zsarolásról, a titokban készített hangfelvételekről, és mindarról, ami őt a politikai térbe emelte? Miért csak Varga Judit kapja meg ezeket a kérdéseket tőlük? Nos, válaszolok én: azért, mert ezek az emberek emelték fel a Tisza Pártot, és saját önös érdektől vezérelve úgy voltak vele, nem túl nagy ár félrenézni.

Csakhogy ezek az emberek a médiában és a politikai életben nemcsak Magyar Pétert szabadították rá a közvéleményre, hanem egy ennél talán súlyosabb jelenséget is: annak a tényét, hogy csak az lehet bántalmazott és csak az lehet bántalmazó, akikre ők rányomják a pecsétet. Innentől kezdve pedig 

Varga Judit ugyanakkor még egy fontos leckét adott. Nemcsak női politikusként volt tehetséges, hanem emberi minőségében is igen magasra tette a lécet. Minden nőnek, akit valaha bántalmaztak, megmutatta: nem csak egy platón állva, hangosbeszélőbe ordibálva lehet erőt mutatni. Magyar Péter pedig éppen ezért olyan dühös rá: a volt felesége ezúttal végleg fölé magasodott.