Lecke emberi minőségből

Saját magát jelentette fel Dobrev Klára. Amikor elolvastam az erről szóló bejegyzését, azon gondolkoztam, létezik-e mélypont, van-e olyan, hogy már nincs lejjebb? És sok minden eszembe jutott. Szintén kérdés, hogy ha mélypontról beszélünk, politikai értelemben gondolunk rá vagy emberileg? Bár a kettő szorosan összefügg – annak ellenére, hogy mostanra az emberi jellem és a politikai jelenlét igen messze csúszott egymástól, tisztelet a kivételnek. Mindezek ellenére úgy érzem, a szinte főnixmadárként újjászületett Dobrev Klára és a DK ennek a közelében járhat most:

vajon mennyire kell kétségbeesettnek lenni ahhoz, hogy az ember önmagát jelentse fel azért, mert részt vett egy olyan rendezvényen, amelyről már alapból tudta, mikor indulni készült rá, hogy be van tiltva? Azaz törvénysértő.

Mondhatnánk, hogy paradoxon, de sokkal inkább feltűnési vágy, sőt, a közbeszédben való jelenlétért folytatott harc egy igen izzadságszagú megnyilvánulása.

Ami ennél egy fokkal talán érdekesebb, hogy a DK újdonsült elnöke azért vállalta eme (szerinte) demokratikusan mindenképpen hősies tettet, mert mindenekfelett kiáll a szexuális sokszínűség és a szerelem szabadságának eszméje mellett. Egy korábbi videójában arról is beszélt, hogy ő minden ember problémájára kíváncsi, mindenkit meg fog hallgatni, aki nyitott rá, a kisemberekért van és dolgozik, az új csillivilli DK-nak pedig ez lesz a fő missziója. Nos, bár nőként a szexuális kisebbségek érdekében még az önfeljelentést is vállalja, ugyanakkor egy igen fontos kérdésben ő sem foglal állást, pedig most kellene.

Körülbelül másfél évvel ezelőtt vonult vissza a nyilvánosságtól

Varga Judit volt igazságügyi miniszter, aki a kegyelmi ügy kapcsán lemondott pozíciójáról, majd szembe kellett néznie azzal, amivel még a rémálmaiban sem akar senki: nemcsak a válása, hanem (mostanra egyértelműen kirajzolódott) bántalmazó házasságának legapróbb részletei is nyilvánosságra kerültek. Volt férje pedig nem csak emberileg, politikailag is ellenséges pozícióba helyezkedett vele szemben: így talán még ha akar, sem tud nem hallani róla.

Aki valaha is akár csak munkakapcsolatba került Varga Judittal, tudhatta róla: féltve őrzi, óvja a magánéletét a nyilvánosság elől. Az elmúlt másfél évben azonban a magyar közbeszéd többé-kevésbé attól az embertől volt hangos, aki még attól sem riadt vissza, hogy titokban hangfelvételt készítsen a saját feleségével zajló magánbeszélgetésről, majd azt megossza a nagyérdeművel, puszta hazaszeretetből.

Egy válás mindenhogy borzalmas. Még ha csendben, békében, közös megegyezéssel is zajlik, pokoli lelki tusa. Elválni valakitől, akivel közös életet terveztünk, közös jövőt építettünk, életünk minden másodperce összeolvadt… Még akkor is fájdalmas, ha ez tűnik az egyetlen jó megoldásnak. Varga Judit esetében ezt a folyamatot egy egész ország követhette nyomon. Gondoljanak ebbe bele egy percre!

Azóta eltelt másfél év, a magyar ellenzéki politika leghangosabb mikrofonja mögött pedig éppen az az ember áll, aki ennek oltárán nem átallotta feláldozni a saját családját. S nem véletlenül írtam, hogy mostanra a politikai és az emberi minőség igen távol került egymástól:

Magyar Péter úgy beszél szeretetről, igazságosztásról, mások vélt vagy valós bűneiről és mulasztásairól, úgy tartja magát morálisan és emberileg feljebbvalónak mindenkinél, akihez egykor tartozott, hogy saját színrelépését egy megbocsáthatatlan árulással rúgta be.

Erre pedig nem akar és nem is szeret emlékezni. Elfelejtette ezt az Európai Parlamentben például, amikor a patkóban ülő képviselők előtt a spanyol Vox párt egyik tagja vonta kérdőre: szemrebbenés nélkül tagadta le, hogy valaha hangfelvételt készített volna a saját feleségéről. Azt mondta, hogy ez szemenszedett hazugság, propaganda. Valahogy nem akar rá emlékezni akkor sem, amikor újságírók kérdezik róla, és minden alkalommal megsértődik, amikor bármilyen felületen ezzel szembesítik. Pedig ezek tények. A saját szeretteinek fájdalmát használta ugródeszkának oda, ahol most van.

Varga Judit ezzel szemben úgy járt el és úgy viselkedett, ahogy kevesen ilyen élethelyzetben: nem szólt, nem kérte ki a saját igazát, nem állt oda megcáfolni minden egyes hazug és lejárató cikket, posztot és nyilatkozatot. Csendben, a háttérben újraépítette az életét. Ehhez már önmagában elképesztő önfegyelem kell, intelligencia, a gyermekei és szerettei iránt érzett feltétlen elköteleződés.

Valódi emberpróbáló feladat. Ugyanakkor az elmúlt másfél évben elképesztő lelkierőt is mutatott mindezzel, ilyenformán pedig emberi minőségből adott példaértékű leckét nemcsak a volt férjének, hanem mindenkinek, aki keselyűként próbált lecsapni rá.

A kegyelemdöfést azonban ez a hét adta meg, azon belül is a Völner–Schadl-ügy soron következő meghallatása, amelyen Varga Judit is részt vett. A kijáratnál jóformán sorfalat állva várták az ellenzéki újságírók, akik elől nem gorillák mögé bújva menekült, hanem eléjük állt, és válaszolt. Nem fröcsögve és vagdalkozva, nem agresszíven és ingerülten, sőt, a tiszteletet még most is megadva, méltósággal állta a kérdéseket.

Azok viszont, akik ismét a magánéletével kapcsolatban állították pellengérre Varga Juditot, arról tettek tanúságot, hogy nemcsak kettős mércét alkalmaznak, de önmagukat is sokszorosan meghazudtolják. Tegyük fel, hogy csak vélelmezzük Varga Judit és Magyar Péter bántalmazó kapcsolatát: amit az emberi és női jogokat olyan hevesen védő ellenzéki sajtó vele tett és tesz, az színtiszta áldozathibáztatás és abúzus. Nem elismerni ugyanis egy áldozat érzéseit és bántalmazásának tényét legalább akkora bűn, mint maga a tett. Sőt, tovább megyek: minden alkalommal,

amikor a NANE, a Patent, Dobrev Klárák és Cseh Katalinok, Mérő Verák és a kulturális élet mindazon neves művészei, akik olyan nagyon hangosak tudnak lenni a színpadon, ha kisebbségekről és áldozatokról van szó, nem szólalnak fel Magyar Péter ellen, sőt, inkább megfogják a kezét és próbálják magasra emelni, bántják azt a nőt, aki másfél éve ki mert állni a nyilvánosság elé és fel merte vállalni a saját történetét.

Ugyanezek az „újságírók”, akik nem győzték ontani a cikkeket, amikor lehetőségük volt még egyet rúgni a volt igazságügyi miniszter emberi méltóságán és magánéletén, miért nem várják Magyar Pétert a kínos kérdéseikkel a családon belüli erőszakról, a bántalmazó viselkedéséről, a zsarolásról, a titokban készített hangfelvételekről, és mindarról, ami őt a politikai térbe emelte? Miért csak Varga Judit kapja meg ezeket a kérdéseket tőlük? Nos, válaszolok én: azért, mert ezek az emberek emelték fel a Tisza Pártot, és saját önös érdektől vezérelve úgy voltak vele, nem túl nagy ár félrenézni.

Csakhogy ezek az emberek a médiában és a politikai életben nemcsak Magyar Pétert szabadították rá a közvéleményre, hanem egy ennél talán súlyosabb jelenséget is: annak a tényét, hogy csak az lehet bántalmazott és csak az lehet bántalmazó, akikre ők rányomják a pecsétet. Innentől kezdve pedig

nincs joguk beszélni széthúzásról, jobboldali uszításról, szeretetországról vagy bármilyen formában kisebbségi vagy emberi jogvédelemről. Porba hull.

Varga Judit ugyanakkor még egy fontos leckét adott. Nemcsak női politikusként volt tehetséges, hanem emberi minőségében is igen magasra tette a lécet. Minden nőnek, akit valaha bántalmaztak, megmutatta: nem csak egy platón állva, hangosbeszélőbe ordibálva lehet erőt mutatni. Magyar Péter pedig éppen ezért olyan dühös rá: a volt felesége ezúttal végleg fölé magasodott.