Mégis marad?

Kisteleki István annak idején világosan elmondta, hogy nem akar a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) elnöke lenni. Aztán mégis az lett. No nem önszántából, az MLSZ tagsága, ha úgy tetszik, a futballtársadalom emelte azzá 2006 februárjában, ő pedig engedett a többség óhajának. Igazi demokrataként mi mást tehetett volna? Ezért ama kijelentését is tanácsos helyi értéken kezelni, hogy a következő közgyűlésen – holnapután, szombaton – nem jelölteti magát újra. Hisz mi történik, ha valaki más jelöli majd? És a többség az újraválasztása mellett foglal állást. Valószínűleg ismét kénytelen lesz behódolni a népakaratnak.
E téma így, önmagában persze a sportrovatban sem feltétlenül érne meg önálló publicisztikát, de a jelenség messze túlmutat a labdarúgás keretein. Kisteleki ugyanis egyrészt tökéletes megtestesítője napjaink hazai közéleti figurájának, vezetőjének, másrészt – fura ezt belátni, miután annyiszor kárhoztattuk, és meggyőződésünk szerint egyszer sem oktalanul – valamelyest mégis különb náluk. Ami nem az ő dicsérete, hanem a mezőny lesújtó kritikája.
Az MLSZ elnöke modern magyar államférfihoz vagy közhivatalnokhoz méltó érvekkel indokolta távozási szándékát: nem azt mondta, hogy szinte semmit sem sikerült elvégeznie a rá bízott feladatokból, hanem azt, hogy tulajdonképpen mindent elvégzett, miközben szót sem ejtett arról, hogy a fogadási botrány kapcsán őt is múltja egy ma már vállalhatatlan – bár általa többször is cáfolt – szeletével szembesítették. De legalább mindezek valószínű hatására eljutott odáig, hogy mennie kell, az ő ideje lejárt. A panoptikumból előlépett, tegnap még a KGST-t, a Varsói Szerződést, a sajtócenzúrát építő, azóta demokratává vedlett politikustól vagy az orvosi szakképzetség híján leírhatatlan ábrázattal – ő feltehetőleg azt hiszi magáról, mosolyog – mandátuma kitöltésével kérkedő főpolgármestertől effélére nemigen futotta.
További párhuzam, hogy hivatali ideje alatt Kistelekit sem egyszer kapták tévedésen, lódításon. Ilyenkor előfordult, hogy tovább menekült előre, a saját dzsungelébe, vagy éppen cinikusan hallgatott, de az is megesett, hogy hibáját fel-, majd nyilvánosan elismerte, sőt javította. Hogy józan mérlegelés vagy némi lelkiismeret – aminek hiánya amúgy a hosszú (politikusi) élet titka – hozadékaként, az szinte egyre megy. Mifelénk mindkettő ritka erény.
Mielőtt azonban érdemein felül méltatnánk Kistelekit, szögezzük le, hogy terhes, bizonyos tekintetben készakarva súlyosbított örökséget hagy maga mögött. Állítása szerint már távozása elhatározása után hosszabbított szerződést az elődeihez hasonlóan eredménytelen szövetségi kapitánnyal, a magyar labdarúgás számos, forintosítható értékével úgy rendelkezett, mint a saját hitbizományával. De a kínálkozó jóval szemben tudatosan nem kötötte meg csak azért a rosszabb üzletet, mert neki abból busásabb haszna származott. Az előző évezredben ez persze még természetesnek tűnt, de ma már, lám, ez is becsülendő.
Végül, az előbb mondottak értelmében ne zárjuk ki a lehetőségét, hogy Kisteleki mégis marad. Mert akik mindvégig óvakodtak attól, hogy a baloldal embereként tüntessék fel, máris szeretnék a jobboldal potenciális áldozataként láttatni; e logika mentén haladva pedig rá is érvényes lehet a „pozíciót önként és idő előtt fel nem adunk” elve. Hadd gyűljön meg az új kurzus baja vele is, átkozzanak el legalább egy napot Kisteleki miatt is.
Mindent összevetve, az MLSZ-ben számos hanyagságból, alkalmatlanságból, alulképzettségből, információhiányból, spontaneitásból fakadó hibát vétettek. Csakhogy emellett tagadhatatlanul építettek is. Ha az elmúlt négy évben az országot ugyanúgy vezették volna, mint a futballszövetséget, egyáltalán nem biztos, hogy rosszabbul állnánk.
És ennek megint semmi köze sincs semmiféle dicsérethez.