(mit igyunk )

Én nem tudom, de az a gyanúm, hogy az egy főre eső alkoholfogyasztás tekintetében előkelőbb helyen állunk a világranglistán, mint mondjuk a nemzeti össztermékében. Egy komoly vetélytársunk biztos, hogy van, mégpedig a Szovjetunió elődje és utódja, Oroszország. Emlékezhetünk rá, hogy a kommunizmus agóniája idején Gorbacsov már megpróbálkozott valamely részleges szesztilalommal, kevés sikerrel, hiszen a SZU egyes részein telente oly nagy a hideg, hogy azt vodkaanyácska nélkül képtelenség elviselni. Mostanában megint olyan híreket hallunk, hogy Oroszország vezetői bizonyos intézkedéseket fontolgatnak, megakadályozandó a túlzásba vitt italozást. Nálunk nem látszik ennyire veszedelmesnek a helyzet, még Gyurcsány több ezer lépése sem tartalmazott reformokat az alkoholfogyasztás csökkentésével kapcsolatban, az MSZP pedig mindössze annyit tett, hogy bizonyos Kovács européer, visszatérve a magyar belpolitikába, figyelmeztette a fideszeseket, hogy ne hűtsék még be a pezsgőt, ne igyanak előre a medve bőrére, választási győzelmükre. Tény, hogy Magyarországon nincs annyira hideg, mint az orosz sztyeppéken, eddig mégis száz honfitársunk fagyott meg s halálozott el kihűlés következtében. Mily furcsa: közülük egyeseket alkoholos befolyásoltság állapotában ért utol a fagyhalál.
A hidegebb tájakon élők jobban bírják az úgynevezett tömény italokat, mint honfitársaink. Ezzel kapcsolatban van egy emlékem gyerekkoromból, ami vagy igaz, vagy nem, de mindenképpen családi legendáriumunk egyik figyelemre méltó eleme. Anyám 1937 telén Csikvándon vakbélgyulladást kapott. Súlyos állapotban szállították be a győri kórházba, ahol bizonyos Petz Aladár azonnal megműtötte. Petz remek, mondhatni, nagy hírű sebész volt, a gyomorreszekcióval kapcsolatos eljárását ma is használják világszerte. A műtét során egyetlen komoly probléma jelentkezett: én magam. Anyám ugyanis öt hónapos terhes volt velem, s így eléggé közel kerültem a mesteri szikéhez, nem beszélve arról, hogy az altatás magzatként valószínűleg kissé igénybe vett. Lehet, azért vagyok ilyen, amilyen. De a vakbelet végül nélkülem sikerült eltávolítani. Itt vagyok tehát, Petz Aladárról pedig elnevezték a győri kórházat. A kioperált vakbélnyúlványt a kórházból való távozásakor anyám egy üvegcsében, denaturált szeszben tárolva megkapta ajándékul, s büszkén helyezte el otthon a vitrinben. Summa summárum, negyvennégyben Csikvándról Kőszegre költöztünk, ott értek utol bennünket 1945 márciusának végén a „felszabadító” szovjet csapatok. Családunk a határ közelében időzött, miközben zajlott a városért folyó (nem túl heves) csata. Mikor hazatértünk, lakásunkban némi káosz uralkodott. A vakbél megvolt, de a denaturált szesz eltűnt róla. Csusza bácsi, a szomszédunk azt állította, hogy ő szemtanúja volt, amikor egy szovjet lityinánt megitta, utána még csettintett is a nyelvével. Kutya baja se lett, sőt jó kedvre derült. Az egész ügy csak a vakbélnek ártott, szesz hiányában megszűnt létezni. Egy átlagmagyarnak, legyen bármilyen rutinos piás, ez a koktél minden bizonnyal megártott volna. Idén egyébként nálunk is kemény volt a tél. A gépkocsik csak fagyálló folyadékkal tudnak közlekedni. Lehet-e csodálkozni azon, hogy egy-egy esendő lélek úgy érezte, ebben a nagy hidegben néhány korty fagyálló folyadék jót tenne neki? Bizony, bizony! Ha sok az eső, és jó a gombatermés, elő-előfordul, valaki oly jól megszedi magát gyilkosgalócával, hogy kedves ismerőseinek is ajándékoz belőle, hiszen jó a szaga és az íze, ráadásul, ami ingyen van, az minálunk egyébként is kapós. Ugyanilyen lehet a fagyállóval is. Valaki talál egy üveggel, beleszagol, illata akár a francia konyaké. Az illetőnek jó szíve van, megkínálja a barátait is.
Hogy aztán elég gyorsan odaér-e a mentő, én nem tudom…