A hazát elárulni főbenjáró bűn

Napjaink történéseit figyelve egyre inkább az az érzésem, hogy valami nagyon elromlott. Kérem, ne értsenek félre. Nem arról van szó, hogy régen minden jobb volt, meg ezek a mai fiatalok már semmit sem tudnak. Nem, de arról igen, hogy

szavaink, fogalmaink egyre inkább kiürülnek, elvesztik eredeti jelentésüket, értelmüket. Attól tartok, hogy ez az elmúlt száz esztendő legnagyobb bűne. Kezdődött a marxi–lenini kommunista eszmékkel, a proletár internacionalizmussal: világ proletárjai egyesüljetek!, meg nemzetközivé lesz holnapra a világ, mert ez a harc lesz a végső…

Annak a rendszernek a bornírtságán, nyilvánvaló hazugságain még lehetett szörnyülködni, bosszankodni, majd a vége felé már nevetni is. Persze leginkább otthon, a négy fal között. Mert szüleink nagy része még tudta, hogy mindez hazugság. Még akkor is, ha sokszor féltek erről beszélni, hisz ők átélték Rákosit, az ’56-os forradalmat, a Kádár-rendszert. De akkor legalább még volt cinkos összekacsintás, a kommunizmus kinevetése.

Aztán összeomlott az eleve életképtelen rendszer, amibe beleszülettünk. Azt hittük, abban bíztunk, hogy a kizökkent világunk a helyére billen. Visszakapjuk a szavaink valódi tartalmát, és nem kell ismét suttogva beszélni. Napjainkra ismét úgy tűnik, hogy csalódnunk kell. Csak most a balliberális új hullám akar maga alá temetni bennünket és a fogalmainkat. Most multikulturalizmus, világpolgárság, határok és értékek nélküli élet. Ahol már csak az egyén számít. Az egyén jogai, az egyéni boldogulás, a másság parttalan tiszteletének elvárása, sőt megkövetelése. Aki pedig szeretne ragaszkodni a számára fontos dolgokhoz, értékekhez, az már maradi, sőt az igazi szép, új világ ellensége lesz.

Hogy miért is hozom ezt most elő? Azért, mert úgy érzem, hogy a szavaink, fogalmaink tudatos kiüresítésével létünk alapköveit éri kőkemény támadás.

Itt van például a haza fogalma. Hazaszeretet, hazafiság, honvédelem, honvéd, hazánkfia, hazatér, hazátlan. És még számtalan szavunk ered a haza szóból. Csak mára ezt is igyekeznek elvenni tőlünk. Minek ezzel foglalkozni – mondják a modernnek hazudott megmondóemberek.

A haza ott van, ahol jól élek, jó az időjárás, könnyebb az élet. Kinevetik azokat, akiknél még van jelentése a hazának. Nekünk, magyaroknak persze ez is még nehezebb.

Akit szeret a Jóisten, azt teszi próbára! – mondta mindig a nagyanyám. Hát akkor minket nagyon szeret. Mert Trianon után mi is a haza nekünk? A történelmi Magyarország, vagy ez a mai határok közt? És egy határon túlra szakadt magyarnak hol a hazája? A település, ahol lakik, az anyaország, vagy pedig az, ahová a történelem sodorta? Lehet-e szeretni egyszerre két hazát, két himnusz alatt sírni? Nehéz, nagyon nehéz kérdések ezek. Nekünk, magyaroknak pedig különösen.

Aztán van itt egy másik kérdés is. Napjainkban, ebben a felfordult világban lehet-e még egyáltalán elárulni a hazát? Tudom, a büntető törvénykönyvünk külön paragrafusa foglalkozik a hazaárulás bűncselekményével: Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendszerének megsértése céljából külföldi kormányzattal, vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel, tart fenn. A hazaárulás minősített esete pedig az, ha állami szolgálat, vagy hivatalos megbízatás felhasználásával, külföldi fegyveres erő behívásával vagy igénybevételével követik el.

Szóval,

ha van hazánk, amely számunkra nem csupán egy földdarab, amit bármikor lecserélhetünk, akkor van még hazaárulás is. Amit büntetni kell. Már csak azért is, hogy azok az elődeink, akik életüket, vérüket adták ezért a hazáért, ne forogjanak a sírjaikban.

Közben olvasom, hogy a nyugat-európai országok lakosságának a nagyobbik fele már nem fogna fegyvert a hazája védelmére. Mert nekik már csak országuk van, hazájuk nincs. Amit pedig most a szemünk előtt vesztenek el, adnak át idegen, megszálló csapatoknak. Ráadásul önként és dalolva.

De ha nekünk még van hazánk, amit meg akarunk védeni, és át akarjuk adni a következő évszázadok magyarjainak, akkor azt védelmeznünk is kell. A hazaárulóktól is. Két esztendővel ezelőtt jártam az úzvölgyi magyar katonai temetőben. Megrendítő látvány. Két világháború magyar hősei nyugszanak a varázslatos szépségű völgyben. Amit székely legények, miskolci, kassai, munkácsi és más magyar városok honvédei védtek az életük feláldozásával. Ma pedig a temetőt védik a román történelmi hamisítással, tudatos hazugságokkal, provokációkkal szemben. Már csak az ő emlékük előtt is fejet hajtva harcolnunk kell a hazaárulókkal szemben.

Ha egy kárpátaljai magyar kettős állampolgárként a magyar nemzeti érdekek ellen dolgozik, akkor a magyar titkosszolgálatok kiutasítják az országból. Hála és köszönet érte. Megvédték a hazát, bennünket. De aki hazát árul, attól meg kellene vonni a magyar állampolgárságot is, hisz méltatlanná vált arra, hogy a magyarok közösségének a tagja legyen.

Az őrzőknek pedig fokozottan figyelniük kell. Mert mit kezdjünk azzal, ha a honvédségünknél előfordulhatott az, hogy a velünk nyíltan ellenséges Ukrajnát ukrán nyelven éltette hadseregünk parancsnoka? A hont védeni esküdnek fel a honvédeink, akár az életük árán is.

Egy fegyveres szervezet legerősebb kötőanyaga a fegyelem, a rend, a feljebbvaló iránti bizalom. Ezért jó lenne mielőbb tisztán látni, hogy mi is történt itt, és ennek lennének következményei. Mert a hazát elárulni ezen a földön még mindig főbenjáró bűn.

A szerző a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet igazgatója