Akit szeret a Jóisten, azt teszi próbára! – mondta mindig a nagyanyám. Hát akkor minket nagyon szeret. Mert Trianon után mi is a haza nekünk? A történelmi Magyarország, vagy ez a mai határok közt? És egy határon túlra szakadt magyarnak hol a hazája? A település, ahol lakik, az anyaország, vagy pedig az, ahová a történelem sodorta? Lehet-e szeretni egyszerre két hazát, két himnusz alatt sírni? Nehéz, nagyon nehéz kérdések ezek. Nekünk, magyaroknak pedig különösen.

Aztán van itt egy másik kérdés is. Napjainkban, ebben a felfordult világban lehet-e még egyáltalán elárulni a hazát? Tudom, a büntető törvénykönyvünk külön paragrafusa foglalkozik a hazaárulás bűncselekményével: Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendszerének megsértése céljából külföldi kormányzattal, vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel, tart fenn. A hazaárulás minősített esete pedig az, ha állami szolgálat, vagy hivatalos megbízatás felhasználásával, külföldi fegyveres erő behívásával vagy igénybevételével követik el.

Szóval, 

 Közben olvasom, hogy a nyugat-európai országok lakosságának a nagyobbik fele már nem fogna fegyvert a hazája védelmére. Mert nekik már csak országuk van, hazájuk nincs. Amit pedig most a szemünk előtt vesztenek el, adnak át idegen, megszálló csapatoknak. Ráadásul önként és dalolva.

De ha nekünk még van hazánk, amit meg akarunk védeni, és át akarjuk adni a következő évszázadok magyarjainak, akkor azt védelmeznünk is kell. A hazaárulóktól is. Két esztendővel ezelőtt jártam az úzvölgyi magyar katonai temetőben. Megrendítő látvány. Két világháború magyar hősei nyugszanak a varázslatos szépségű völgyben. Amit székely legények, miskolci, kassai, munkácsi és más magyar városok honvédei védtek az életük feláldozásával. Ma pedig a temetőt védik a román történelmi hamisítással, tudatos hazugságokkal, provokációkkal szemben. Már csak az ő emlékük előtt is fejet hajtva harcolnunk kell a hazaárulókkal szemben.

Ha egy kárpátaljai magyar kettős állampolgárként a magyar nemzeti érdekek ellen dolgozik, akkor a magyar titkosszolgálatok kiutasítják az országból. Hála és köszönet érte. Megvédték a hazát, bennünket. De aki hazát árul, attól meg kellene vonni a magyar állampolgárságot is, hisz méltatlanná vált arra, hogy a magyarok közösségének a tagja legyen. 

Egy fegyveres szervezet legerősebb kötőanyaga a fegyelem, a rend, a feljebbvaló iránti bizalom. Ezért jó lenne mielőbb tisztán látni, hogy mi is történt itt, és ennek lennének következményei. Mert a hazát elárulni ezen a földön még mindig főbenjáró bűn.

A szerző a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet igazgatója