Vajon mi borította fel ezt a mindenkinek hasznot hozó együttműködést? Nyilván sok összetevője van ennek, gazdasági és ideológiai egyaránt. Az uniós erőszakos zöldítést meghirdető politikai pártok az olcsó orosz földgázban és kőolajban a hibbant céljaik megvalósításának gátját látták. Ahogy a Covid-krízis idején az orosz és a kínai vakcinák Von der ­Leyen sms-ben megkötött milliárdos üzletét fenyegették. Ráadásul az oroszok elutasítják a szélsőbaloldali LMBTQ- és woke ideo­lógia kritikátlan átvételét, beengedését az országukba. Így került aztán Magyarország és Orbán Viktor miniszterelnök a képzeletbeli oroszbarát szégyenpadra. Mert a megbízhatóan érkező és viszonylag olcsó orosz energiával mozgásban tartjuk a gazdaságot. Az orosz és a kínai vakcina segítségével hónapokkal hamarabb sikerült újraindítani az országot, mint Nyugaton.

Vagy a III. világháború. „Angliának nincsenek örök barátai, nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak” – mondta Lord Palmerston brit miniszterelnök jó százötven évvel ezelőtt. Ezt is olvasniuk kellene a maiaknak.

 De ettől még nem vagyunk Putyin-bérencek. Csak nyíltan vállaljuk az álláspontunkat. És nem közvetítőkön, kerülő utakon vásároljuk az orosz nyersanyagokat. És nem ugyanígy juttatjuk célba az áruinkat, az embargót megkerülve, kijátszva.

Az oroszokhoz fűződő sajátos magyar viszonyról hadd hozzak egy személyes történetet. Egyik nagyapám a Donnál harcolt ellenük, és évekig volt hadifogságban. Másik nagyapám ’56-ban Budapesten harcolt ellenük. Édesanyám viszont gyerekként egy orosz katonaorvosnak köszönhette az életét. Aztán a szovjet típusú kolhozosítással vesztette el a családom mindenét. A legtöbb magyar család hasonló történeteket, keserű emlékeket őriz. Napjaink Oroszországa már a többpólusúvá váló világrend egyik meghatározó állama lett. Az Egyesült Államokkal, Kínával alkudoznak, rajzolják az új világrendet. Befolyási övezeteket, érdekszférákat jelölnek ki. Ebbe az új korszakba most lépünk át.

Ha az Európai Unió nem tér le a jelenlegi háborús útról, akkor végleg kiírja magát a nagyok közül. Ne azon versenyezzenek az unióban, hogy szerintük kit fog majd egyszer, valaha – reméljük soha – megtámadni Oroszország, hanem azon, hogy ki tér hamarabb észhez.

A szerző a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet igazgatója