De a számomra legárulkodóbb az volt, amikor a riporter arról faggatja az ifiket, hogy fontos dolog-e a védelem. A válasz: azért hordok magammal paprikaspray-t. No hiszen! Ha ez ilyen egyszerű lenne. A videójátékokon felnőtt ifjaink már az élet és halál mezsgyéjével is alig vannak tisztában. Egy jól táplált fiú flegmán vágja vissza a kérdésre, hogy menne-e Ukrajnába harcolni: „Persze, max meghalok.” Riasztó magabiztossága mutatja, hogy a halál számára nem egy tragikus, visszafordíthatatlan befejezése az életének. Legalábbis míg csak beszélni kell róla. Az már csak hab a tortán, hogy talán már az is kibírhatatlan akadály lenne neki, ha időre le kellene futnia háromezer métert. Nem huszonöt kilométert erőltetett menetben megtenni teljes menetfelszerelésben, surranóval a lábán. Nem szuper sportcipőben. Ezek a fiatalok győzték meg a szüleiket, nagyszüleiket, sikeresen.
Látni kell, hogy ez egy hónapok, sőt lehet, hogy évek óta tartó tudatos, vérprofi befolyásolási művelet végeredménye. Először a fiataljaink az alanyai, sőt ki merem mondani: áldozatai lettek ennek az akciónak. Mert ez a generáció már sokkal puhább célpont egy ilyen műveletben.
Gyors, pörgő képek, rövid, pár szavas üzenetek. Esetleg ismert influenszerek, sőt „sztárok” előadásában. Amihez persze a közösségi média nem mellékel értelmező kéziszótárt. Pláne nem nyit szakértői vitát. Csak sulykolja az üzenetet. Ezután pedig a befolyásolt alanyból eszköz lesz. Hiszen most már rajtuk keresztül igyekeznek meggyőzni az idősebb generáció tagjait.



























