„A vihar magasba röpíti a szemetet. De el is söpri?” – tette fel a kérdést Galgóczi Erzsébet író. Az elmúlt időszakban ezen a kérdésen gondolkodom az orosz–ukrán háború kapcsán. Ugyanis már negyedik éve tart ez az értelmetlen öldöklés, szörnyű pusztítás, aminek igazából el sem lett volna szabad kezdődnie. Mégis, annyi tanulsága biztos van ennek, hogy segít felébredni, segít tisztábban látni a dolgokat. Hogy valójában hol élünk, kik a vezetőink, kik a valódi ellenfeleink és kik az igazi szövetségeseink. A társadalom, a nemzet életében egy sorsfordító kataklizma nemzedékekre beivódik az emberek emlékezetébe, legyen az természeti katasztrófa vagy emberi pusztítás.
Azt hiszem, hogy napjaink egyik ilyen fontos leckéje az, hogy miként akartak és akarnak ma is becsapni bennünket. Mi, magyarok és a sorstársaink itt Közép-Európában a rendszerváltoztatás körüli évek óta hallgatjuk a balliberális mantrát.
A megkérdőjelezhetetlennek kikiáltott, örök időkre szóló téziseket. Az alapvető emberi jogokról, annak mindenhatóságáról. A kisebbségek jogainak védelméről. A multikulturalizmus szép új világáról, a nemzetek feletti színes társadalom boldogságáról. Az egyén jogainak mindenhatóságáról, a népet, nemzetet még összetartó kollektív tudat lebontásának szükségességéről. A férfi-nő biológiai határának felszámolásáról. A zsidó–keresztény kultúra bűneiről, sőt eltörléséről. A környezetvédelem jelszava alatt az erőszakos zöldítésről, az iparunk versenyképességének önkéntes feladásával. Az elfogadásról, a határok lebontásáról, az iszlamizáció szükségszerűségéről. És még hosszan sorolhatnám ezeket az unalomig ismert szólamokat, amelyekkel „érzékenyíteni” akarnak bennünket. Magyarán befolyásolni, majd átnevelni.
Aztán jött az elképzelhetetlen. Mert ki is gondolta volna, hogy napjaink Európájában kitörhet egy klasszikus háború? Senki. Hiszen ebben a szépnek hazudott világban ezt már rejtve, jobban álcázva csinálják. Gazdasági szükségszerűségnek, sőt humanitárius kötelességnek hazudták az illegális migráció rohamát kontinensünk nyugati felében. Aki pedig nem dőlt be ennek a hazugságnak, meg lehetett bélyegezni, fenyegetni, sőt zsarolni.
Talán emlékeznek még arra, hogy 2022-ben a Minority SafePack nevű polgári kezdeményezés azt szerette volna elérni több mint egymillió aláírással megtámogatva, hogy az európai őshonos kisebbségek jogainak védelmét erősítsék meg az unióban. Amit aztán az Európai Bizottság egy mozdulattal lesöpört az asztalról, mondván, elegendők a jelenlegi jogszabályok. Ennyit a kisebbségek valós védelméről, ha európai polgárok jogairól van szó!
Napjainkban pedig azt hazudják nekünk, hogy Ukrajnát pár éven belül fel kell venni az unióba, mert ők is közénk tartoznak, és már annyit tettek az úgynevezett európai értékek megvalósításáért. A nyilvánvaló gazdasági, politikai, jogi és biztonsági kockázatokon túlmenően nézzünk néhány egyéb tényezőt! Ezek talán nem tűnnek olyan fontosnak, pedig a részletekben bújik meg az ördög, mint tudjuk. A Nyugat álságos módon szemet huny afölött, hogy szélsőjobboldali, a mai napig náci szimbólumokat bőrükön, egyenruhájukon, zászlóikon hordó paramilitáris csoportok léteznek az országban. Egy részüket pedig már integrálták a hadseregbe. Aminek következményei napjainkban is súlyosak, de igazán tragikusak a jövőre nézve lehetnek mindannyiunk számára.
Ahogy az sem érdekli az uniót, hogy a soknemzetiségű országban miként folyik a kisebbségek megfélemlítése, elüldözése és erőszakos ukránosítása. Persze ha tudjuk, hogy az unióban nem fontos kérdés az őshonos kisebbségek védelme, akkor nincs is min csodálkoznunk. Bezzeg az LMBTQ-jogok védelmét kiemelten támogatja Brüsszel. A háború kitörése óta is folyamatosan megtartják a Sunny Bunny pride-fesztivált, noha más nyilvános rendezvényeket már régen betiltottak. Kezdetben a USAID támogatta anyagilag a programot, majd idén már az EU igyekezett pótolni az elapadt amerikai pénzeket. Jellemző módon ezen a felvonuláson nem jelentek meg az ukrán toborzók, hogy összefogdossák a hadra fogható és besorozható embereket. Pedig a transzgender ukrán katonák időről időre reklámarcai az országnak, a hadseregnek. Nemrégiben Washingtonban rendezett róluk fotókiállítást az ukrán nagykövetség. Egy ideig még transzgender szóvivője is volt a hadseregnek.
Mint annyi más területen, itt sem működik a jogegyenlőség. A kisembereket, főleg a ha nemzeti kisebbséghez tartoznak és nem tudják kifizetni a korrupciós tarifát, akkor viszik a frontra. Nagy eséllyel néhány nap alatt meghalni.
Aki pedig tiltakozik, ellenáll, mint Sebestyén József, azt megalázzák, úgy megverik, hogy meghal. És Európa hallgat. Ha van valami, ami ezt az értelmetlen tragédiát még elfogadhatatlanabbá teszi, akkor ez az.
Az úgynevezett európai értékek, az emberi jogok, kisebbségek védelmére fölesküdött balliberális politikusok, médiájuk és jogvédő szervezeteik hallgatása. Ami beszédesebb minden szónál. Hol vannak most ezek a „jogvédő” NGO-k? A megbízóik, finanszírozóik mást rendeltek tőlük, mentegetni, magyarázniuk kell a védhetetlent.
Ez a legalja mindennek.
Nekünk pedig figyelni kell, hogy mi történik ebben a viharban.
A szerző a Szuverenitásvédelmi Kutatóintézet igazgatója
