Ötezer-ötszázötven százalék

Az élet boldogabb és szebb lett! – visszhangozták Sztálin szavait a vasasszékház falai hatvan évvel ezelőtt, 1950 februárjában, amikor ott a magyar sztahanovisták első országos tanácskozása zajlott. A legfontosabb előadásokat Apró Antal, a SZOT főtitkára, Gerő Ernő és Rákosi Mátyás tartotta. A nagy Szovjetunióból érkezett Panyin mozdonyvezető, Dubjaga szövőnő és Zsuravljev öntő, hogy megossza tapasztalatait a magyar szaktársakkal.
Maga a névadó, egy ukrán ember, Alekszej Grigorjevics Sztahanov nem vett részt a tanácskozáson, de sokszor megidézték alakját. 1905 januárjában látta meg a napvilágot parasztszülők gyermekeként. Vágyainak netovábbja ifjúkorában egy ló megszerzése volt. Gyengén tanult, három osztályt végzett csupán. Apja a lenini érában, a nagy éhínség idején halt meg. Ő maga Irminóba, a Donyec-medence egyik bányájába került, 1930-tól vájárként dolgozott. Az erőltetett szovjet iparosítás során a kommunista diktatúra bármi áron igyekezett elérni a terv túlteljesítését, az előirányzott termelés túlszárnyalását. Ennek egyik eszközét a munkaversenyben látta.
Az új ötlet az egyéni verseny volt. És az ambiciózus irminói párttitkár agyából kipattant a szikra: felállítani a rekordok rekordját. Valami fenomenális eredményt, amellyel országos hírnévre tesz szert, s talán még Sztálin is boldog lesz! A párttitkár választása Sztahanovra esett, aki meg is felelt az elvárásoknak: az egy műszakra előirányzott hét tonna helyett 102 tonna szenet fejtett. A norma több mint 1400 százalékát. Ezzel Sztahanov megkezdte szédületes karrierjét. Két hét múlva a Pravda közölte mosolygós képét, s rövid időn belül személyesen Sztálin köszöntötte a róla elnevezett mozgalom kongresszusán. Meglepőbb ugrás: 1935. december 16-án a Time magazin címlapján szerepelt. Sisakban, zakóban és elölgombolós pulóverben. Mai fogalommal élve sztár lett…
Sztahanov bányamérnökké képezte magát, majd egy hatalmas bányavállalat vezetője lett. Később életének és korának árnyai megnehezítették életét, alkoholizmussal küzdött, majd egy kórház idegosztályán fejezte be földi pályafutását. Gyakran hangoztatta: „Mi nagyon jól élünk!”
A sztahanovista – a többiekhez képest – valóban jól keresett. A teljesítményt bérezték, akár többszörösét is hazavihette a korábbinak. Ezt el kellett fogadnia az üzemvezetésnek, mert a sztahanovisták moszkvai kongresszusán, amikor egy küldött Sztálin jelenlétében azt mondta, hogy 270 rubel helyett most 600 rubelt keres, a diktátor mosolyogva rávágta: „Nagyon helyes!”
Magyarországon is kellettek az élmunkások. Ezt segítette elő a Nazarov-mozgalom (anyagi felelősség a gépekért), a Koralbelnyikova-mozgalom (fémhulladék-takarékosság), a Duvalov-mozgalom (téglaégetés), a Kuznyecov-mozgalom (szerszám-takarékosság), a Kulikov-mozgalom (gyorsfalazás). De kik is voltak az ötvenes években a sztahanovisták? Valódi teljesítmény állt mögöttük, szinte emberfeletti munka, vagy egy szívós politikai kampány arcai voltak? Munkásárulók – finoman szólva „csodabogarak” –, akiket kiközösítettek a társaik, akik miatt állandósultak a normaemelések, nehezebb lett az élet? Vagy a legügyesebb dolgozók, akik élen jártak az újításokban?
A válaszok az egyéni emlékezés szintjén sokfélék lehetnek. Az azonban tény, hogy a mozgalom reklámarcai az átlag munkásnál összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételek között dolgozhattak. Ők kapták a legjobb gépeket, szerszámokat, számukra mindig rendelkezésre állt az anyag, nemritkán az egyes munkafázisokat „segéderők” tették a sztahanovista keze alá. Az így keletkezett fantasztikus ezer, kétezer, háromezer százalékok nyomában állandó normaemelés járt. És ott már nem volt segéderő, az anyaghiány miatt sokszor leálltak a gépek, vagy a rossz minőségű anyag miatt sok selejt keletkezett. És aki nem tudta teljesíteni az így felsrófolt tervet, normát, az hamar pellengérre került, legrosszabb esetben szabotázzsal vádolták, ami akár halálos ítélettel is járhatott.
Ilyen körülmények közepette a sztahanovisták gyakran váltak társaik céltáblájává, gyakran közösítették ki őket, igaz, akadtak kivételek is. Függött ez a viselkedésüktől is. Volt, aki meg tudta őrizni emberi tartását, de olyan is akadt, aki túl komolyan vette, hogy a sztahanovista nem magánember. Rajta a műhely szeme, kivétel nélkül mindenki figyeli. Az ellenérzések legtöbbször egy-egy élcben fejeződtek ki: „No, hadd nézzünk egy kis gyorsvágást!”, vagy: „Lássuk csak azt a sokkéses megoldást!” Gyakran előfordult tettlegesség is. A sztahanovisták beutalót kaptak híres üdülőkbe, élmunkásházak épültek a budapesti Lehel téren, s jött a rengeteg kitüntetés, elismerés. Igaz, szinte mindennap menni kellett gyűlésre, értekezletre, tanfolyamra, vizsgára, pártalapszervezetbe.
A teljesen elhibázott gazdasági stratégia önmagában is kérdésessé tette a teljesítmények értékét. A sok túlteljesítés, rekord és normarendezés ellenére a bruttó termelési érték a gyáriparban nemhogy nőtt volna, hanem visszaesett 1949-hez képest. A sztahanovista mozgalmat leginkább érintő gépgyártásban a visszaesés látványos (83 százalékos) volt. Rákosi is elmondta egyik üzemi tapasztalatát: „A művezető büszkén hivatkozott 200 százalékos eredményére, a mérnök elmondotta, hogy az ő osztálya 180 százalékot teljesít hónapok óta, de amikor megkérdeztem, hogy mennyivel emelkedett az egész üzem végső termelése, kiderült, hogy semmiféle emelkedés nem volt.” Ez az ellentmondás az egész rendszer tarthatatlanságára mutatott rá. Következtek a „normalazulások”. A normafelelősök (időelemzők) a leggyűlöltebb emberek közé tartoztak a gyárban, a munkások ellenségnek tekintették őket, egyik-másikat kizavarták, megverték. Így gyakori volt, hogy nem reális időket állapítottak meg. Viszont például az 1950. évi normaemelés következtében a nehéziparban 14,3 százalékkal csökkent a kereset. Nem csoda, hogy gyakran hangzott el az üzemekben: „Halál az időelemzőkre!” És jutott ebből a hangulatból a sztahanovistáknak is.
Irreális rendszer, szürreális helyzetekkel. Ilyen volt a sztahanovisták tanácskozása is, amelyet „az ellenség dühvel, gyűlölettel figyelt”. Az emelvényen Apró Antal skandálta a papírjából: „Pártunk központi vezetősége és Rákosi elvtárs útmutatása nyomán… immáron 6088-an teljesítették normájukat 200 százalék fölött!” Aztán Bardin elvtárs, a Szovjetunió tudományos akadémiájának alelnöke szólt: „A kommunizmus olyan társadalom, ahol valamennyi munkás és paraszt – Sztálin elvtárs szavai szerint – a mérnökök és technikusok színvonalára emelkedik.” Taps. Valaki Csepelről azt mondta: „A sztálini műszak eredményét, a 3158 százalékot úgy értem el, hogy a dugattyúgyűrűknél négy műveletet összevontam, a gyorsvágást alkalmaztam gépemen, s egy késtartót és egy olyan kést készítettünk, amelynek három vágóéle van.” Éljenzés.
Másnap Gerő Ernő beszélt: „A hídosztálynak két hónapra való kencéje volt raktáron, amelynek felhasználására csak később került sor, míg a vagonosztály munkáját akadályozta a kencehiány.” Közben Malatinszky Imre vasesztergályos papírra vetette, hogy „boldog – és ezt a Pártnak köszönheti”. Főképp, mert a párt elhelyezte a fényképét az ebédlőben, a nevét és eredményét pedig vörös transzparens hirdette a gyárkapu felett!
A ferencvárosi pályaudvarra kipöfögött az első „500-as” mozdony – ennyi kilométert kellene megtennie naponta –, ott is zúgott a taps, Sztálint, Rákosi elvtársat éltették, az Internacionálét énekelték. Panyin sztahanovista azt mondta: nem szabad megkötni a mozdonyvezetőket a sebesség és az érkezés szempontjából sem. A tehervonatoknak menetrend sem kell.
A helyzet fokozódik, mikor Rákosi Mátyás követeli, hogy „a magyar szocialista építés ereibe friss vér kerüljön, hogy benne korlátlanul és szélesen hömpölyögjön a dolgozó nők áradata”. És: „sorra vonultak fel itt a jobbnál jobb sztahanovista nők…” Feltűnt az emelvényen Martin Andersen Nexö dán író, a lelkesedés mégis akkor csapott egekig, mikor Horváth Ede a Győri Vagongyár nevében versenyre hívta ki a WM-gyáriakat április 4-e tiszteletére. Oly lelkes volt mindenki, hogy még 271-en kértek szót, Apró Antal azonban rövidre zárta a demokráciát, még négy hozzászólás hangozhatott el. Ezek között volt az a Nyéki Tibor, aki 5550 százalékot ért el! És akkor vége lett.
Búcsúzáskor a szovjet elvtársak – már összecsomagolt bőröndökkel – nagyobb áttekintést kértek, elengedhetetlennek tartották a szovjet folyóiratok terjesztését, hangsúlyozták, hogy sokat kell még tanulni a Szovjetuniótól, több bátorságot, kezdeményezőkészséget kértek számon, merészebb lendületet követeltek. Zsuravljev elmondta a jobb munka receptjét is: „Mi minden reggel, mielőtt a munkát megkezdjük, összegyűlünk műhelyünk vörös sarkában, megbeszéljük az aznapi munkát. Kötelezettséget vállalunk aznapi munkánk túlteljesítésére.” De a búcsú így is megható volt: integetett Muszka Imre, Pióker Ignác, Horváth Ede, Malatinszky Imre, sőt még Apró Antal is.