Nem tudom, mivé lett a munkám, van-e egyáltalán eredménye? Ha őszintén kell válaszolnom, nehezen tudnék megnyugtató igennel felelni. Folyamatosan azon töröm a fejem, merre keresendő a kiút a kosárlabda egyre mélyülő válságából. S ami ennél is fájdalmasabb, a többség nem hajlandó szembenézni a gondokkal. A szakmai bizottság tagjaként a minap is részt vettem egy háromórás megbeszélésen, amely után otthon a feleségemmel (Németh Angéla, a mexikóvárosi olimpia gerelyhajító-bajnoka, egyúttal első osztályú kosárlabdázó – a szerk.) beszélgetve feltettem magamnak a kérdést: azon kívül, hogy rágtuk a gittet, mit is csináltunk? – felütésként ezekkel a gondolatokkal kért tőlünk találkozót Ránky Mátyás. Mint elmondta, erre múlt heti mellékletünk alapvetően a magyar csapatsportok helyzetével foglalkozó, Lepattanó című írása késztette, annak is azon kitétele, miszerint „az érintettek jó, ha tudják, Magyarországon csak a futballnak muszáj léteznie. A társak hiányát – lásd röplabda – szép lassan megszokjuk.”
– Szíven ütött ez a két mondat – vágott bele immár a személyes beszélgetés alkalmával. – Látom, tapasztalom, hogy nagy a baj, de kívülről érthetően másként ítélem meg a helyzetünket. Ám sajnos azt kell mondanom, így igaz, ha nekünk, benne dolgozóknak nem fáj, akkor másnak sem fog fájni, ha szép lassan elsorvad a kosárlabda Magyarországon. Átgondoltam és papírra is vetettem a legfontosabb eseményeket, amelyek a férfiválogatott még ma is sokat emlegetett 1955-ös Európa-bajnoki címe óta történtek. Az első, teljesen érthetetlen tény, hogy az Eb-győztes csapatot a következő évben az olimpiára nem engedték ki. Tudom, zűrös időket éltünk, ám a magyar olimpiai csapat zöme a forradalom dacára mégis kiutazott Melbourne-be. Erre a társaságra lehetett volna építeni a sportág jövőjét, ám szigorúan nézve csak Zsíros Tibor ragadt meg a kosárlabdában, hamarosan ő lett a szövetségi kapitány. Simon János a Honvéd szakosztályvezetőjeként, Greminger János és Páder János, az OTSH-ban vezető tisztségviselőként ugyan a sportág közelében ténykedett, de szakmai munkát, amire mindennek épülnie kell, ők sem végeztek.
A visszaesés látványos gyorsasággal következett be. Az 1964-es olimpiára, a mai napig utoljára, még kijutott a férfiválogatott – érdekesség, hogy abból a gárdából is csupán egy ember, Glatz Árpád maradt a sportágban –, az 1965-ös Eb-n viszont már csak az utolsó előtti, tizenötödik helyet szerezte meg. Zsíros meghirdette a fiatalítás programját, amiért viszont a rutinos játékosok közül többen megsértődtek, s az Eb-re ki sem utaztak, pedig akkoriban még nem volt szokás lemondani a válogatottságot. Ugyanabban az évben az universiadén az Egyesült Államok és a Szovjetunió mögött a magyar fiatalok a harmadik helyen végeztek, amire lehetett volna alapozni, ám a hatvanas évek végén adminisztratív eszközökkel beavatkoztak a magyar sportba. Az egy versenyző egy aranyérem elv mentén az egyéni sportágak sokkal nagyobb támogatást kaptak. Ránky Mátyás további intézkedéseket is megemlít, amelyek visszavetették a kosárlabdázást:
– Létrehozták a Központi Sportiskolát, megszervezték a sportiskolai rendszert, ami elvileg jó gondolat volt, csakhogy ezzel párhuzamosan elsorvasztották a középiskolai versenysportot. A folyamat betetőzéseként 1987-ben aztán a KSI-t is felszámoltak, hogy majd a kilencvenes években újraindítsák. Rácz Jánost és Nyitrai Imrét meghívták, ám nem engedték el az Európa-válogatottba, talán emiatt is mindketten disszidáltak. Ugyanakkor az is megesett, hogy az ifiválogatott sem utazhatott ki az Európa-bajnokságra, ami nyilván több játékos pályafutásában nagy törést okozott. Koncepció nélküli kapkodás jellemezte a teljes sportvezetést.
Magyarország az infrastruktúra-fejlesztés terén is lemaradt. NB I-es mérkőzéseket is rendeztek szabadtéren, bitumenpályán, az iskolákban pedig tízszer húszméteres tornatermeket építettek.
Ránky Mátyás szerint hosszú távon az sem használt a sportágnak, hogy a moszkvai olimpián szerencsével megszerzett negyedik helyezés után a női szakágra helyezték a hangsúlyt, mert a hölgyek nem tudtak betörni a világ élvonalába, a férfi szakág jelentősége pedig tovább csökkent.
A hetvenes és a nyolcvanas években végig azzal küzdött a férfiválogatott, hogy a hiányos kiválasztás miatt nem voltak két méter feletti centereink. Amikor a kilencvenes évek végén végre fordult a helyzet – Dávid Kornélt, Gulyás Róbertet, Czigler Lászlót és Sitku Ernőt senkinek sem kell bemutatni –, s harminc év után ismét sikerült kijutni az Eb-re, akkor pedig a technikás, képzett hátsó emberek hiánya okozott gondot – jegyezte meg Ránky Mátyás.
– Az utolsó jelentős nekibuzdulásként a szövetség elnöksége 1998-ban megbízta a szakma krémjéből alakult ad hoc bizottságot, hogy dolgozza ki a sportág rövid és hosszú távú fejlesztési programját. Fél éven át tartó alapos, lelkiismeretes munka után elkészült az anyag, amit Bartha Ferenc elnök dicséretesnek nevezett, majd betett az egyik íróasztal fiókjába. Ma is ott porosodik. Akkor azt állapítottuk meg, tízéves kitartó, tervszerű munkával elérhető az európai élmezőny hátsó fele, de hát azon kívül, hogy azóta eltelt újabb tizenkét év, semmi sem történt – mondta mintegy zárszóként a neves tréner.
Arról már-már letéve, hogy lehet-e átfogó, országos programot indítani. Ezért szűk körben, az utánpótlás-nevelésre szakosodott Óbudai Kaszásoknál igyekszik gyerekeket és edzőket beavatni a kosárlabdázás szépségeibe.
Ha már nem megy a tempódobás, legalább gyűjtsük be a lepattanót.
origo.hu
Határozottan reagált a rendőrség Hadházy legújabb terveire
