(inog-e a kettős mérce )

Én nem tudom, hogy az a kettős mérce, amiről az elmúlt esztendőkben a jobboldali sajtóban oly sok szó esett, közös akarattal és lelkierővel átalakítható-e. Az egész kultúrára, sőt a társadalomra is kiható jelenségről van szó: a baloldal, ha szabad így neveznünk, illetve az önmagát liberálisnak vélő értelmiség szívesen játssza el a történelem ítélőszékének szerepét, ám a felettébb kacifántos ornátusban pompázó bírák sohasem elfogulatlanok. Ez a jelenség csöppet sem új keletű. Emlékeztetnem kell Jézus szavaira, amelyek szerint a farizeusok szeretik „megvastagítani homlokszíjaikat”, szeretik a „lakomákon való elöl üléseket”, és a piacokon úgy szólítják őket, „Mester, Mester”. Ez egy történelmi alapállás, ami az évszázadok során az egyedekben alig-alig változott, társadalmilag azonban merőben új formát öltött.
Aligha kétséges ugyanis, hogy Jézus és keresztény-apostoli egyháza a történelem legnagyobb reformját hajtotta végre, amely mind mostanáig hat, és átjárja az általános emberi kultúrát. Ugyanis amikor az egy Isten a pogányoké is lett, a hit szegletkővé vált, amelyre felépült az úgynevezett civilizáció. A furcsaság ebben az, hogy a változás tradícióvá válva a konzervativizmus szilárd alapja lett, s a modern időknek nevezett korszakban a jobboldalhoz soroltatott. A szekularizáció úgymond a maradiság egyik jellempólusát képezte, a felvilágosodás pedig, csúcspontján a francia forradalommal, az úgynevezett haladást és a baloldali értékeket sajátította ki, majd alkalmasint a kommunizmusba és a sztálinizmusba torkolt. A jobboldal iszonyú torzulása a nácizmussal következett be, a hitleri rémuralom és a holokauszt szörnyűségeinek megítélésében a kettős mérce nem játszott szerepet, a konzervatív és liberális, a „maradi” és a „haladó” társadalmi erők egyértelműen hozták meg elmarasztaló történelmi ítéletüket, amelynek abszolút helyessége vitathatatlan. A nácizmus természetszerűen a kultúrában és a politikában is döntő változásokat hozott, szörnyeteg volta balra tolta a világot, s a későbbi fordulat, a művelt nyugat és a kommunista rezsimek közötti ellentét, majd a kommunizmus bukása az egyensúlyt nem állította helyre. Már e két szörnyetegség megítélésében sincs konszenzus, az úgynevezett baloldali-liberális értelmiség hamar kiheverte a nagy Szovjetunió által képviselt eszmerendnek és politikai gyakorlatnak az összeroskadását, a Nyugat napirendre tért fölötte a teljes meg nem értés jegyében, a keleti végek értelmisége pedig trambulinnak használta a kommunista örökséget, s különösen szép hazánkban egész magasra jutott általa. A „haladó erők” ismét birtokba vették a köz- és kulturális szféra felsőbb régióit, mivel is az odatartozásból származott a haszon, a hírnév, az elismertség: a homlokszíjak megvastagodtak, az elöl ülések kisajátítódtak, s sorra bukkantak fel a mesterek. Ez történt a politikában, a gazdaságban, a művészetekben, a sajtóban, talán a tudományokban nem, legalábbis nem mindenütt. Ismét a liberális-baloldal határozta meg, mi a jó, mi a rossz, a jobboldal hibái ezáltal óriássá nőttek, míg az álbaloldal büszkeségéhez, szakértelméhez kétség se fért. A teljesítmények ebben a kettős rendszerben bíráltattak el, s az úgynevezett eszmeiség az anyagi javak elosztását is döntően befolyásolta.
Ha valaki elfogulatlanul összehasonlítaná a bal-, illetve a jobboldali elit (értelmiség) helyzetét, elképesztő eredményre jutna, akár ha a szakmai elismertséget, tekintélyt, a jómódot venné szemügyre. A gyűlölettől habzó Népszava című lap vagy az eszelősségig álliberális Magyar Narancs erkölcsi fölényt vél érezni a Magyar Nemzettel szemben, s van képe azt szélsőségesnek tekinteni.
Hogy hol és mikor kezdődik meg a kettős mérce összeroppanása, én nem tudom…